Éjféli szonáta

Halk zongorahang szűrődött ki az utcára. Az árnyék megállt. Ismerős volt neki ez a szomorú dal. Valaha, régen, ő is játszhatta... (-merengett magában.) Kiváncsi lett. Ki játszhat ilyen ismeretlen, és régi, befejezetlen darabot?

Közelebb ment az ablakhoz. A sötétből csak két gyertya lángja szűrődött ki.

Nem mozdult, csak fülelt. Sötét lelkét magával ragadták a hangok, ujjai az elfeledett dalt játszották. Halvány arcán mosoly jelent meg. Mindjárt itt a vége. Ez az utolsó ütem. Az ujjai megálltak, de a dallam folytatódott tovább...

Az eleje olyan volt mintha maga a mester írta volna, aztán egyre komorabb és szomorúbb lett. Halk földöntúli üzenet volt melyet az éjszaka csendje...

Az árny ekkor még erősebben figyelt. Szemeit csak függönyre függesztette és megpróbálta kivenni a halvány alakot, mikor a csipkeköltemény meglebbent a friss éjszakai szélben és láthatóvá tette a tüneményt aki a zongoránál ült: Egy törékeny szépségű lány volt az. Barna haja rakoncátla fürtökben pihent félig meztelen vállán. Tengerzöld szemét a kottára függesztette melyet a gyertyák ugyanolyan romantikusan világítottak meg, mint ahogy a zene lepte körül a szobát.

Az árnyat elbűvölte a látvány, mellkasában e dallam ritmusa dobogott. Vére vadul lüktetett, testét megbabonázta a szépség. Már éppen be akart lépni az ablakon mikor a lány melléütött és egy hangos szitkozódással vége szakadt a zenének. -Elég volt!- szólalt meg és egy gyermekdalt kezdett játszani. A teremtmény megdöbbent, s csodálkozását csak fokozta, hogy az ovodásdalból kétszólamú mű lett bonyolult akkordokkal tarkítva. Majd egy gyönyörű lezárással kiterebélyesedett és újra egyszólamúvá vált, s a végén elhallgatott...

A lány ráborult a billenytűkre, arcát a kezébe temette és nem mozdult. A nyomasztó csend betöltötte a környéket, csak a halk szél törte meg a hangtalan utcát. Az alak várt. Már éppen inulni akart, amikor a lány felállt s könnyed léptekkel az ablak felé indult.Kilépett az erkélyre s könytől ázott szemekkel a csillagokat bámulta. Az egyik kezével a hajában lévő rózsát igazgatta, miközben a szél bele- belekapott hófehér ruhájába.

Hirtelen egy középkorú férfi futott ki az erkélyre. Aggódva előbb a tetemre, majd a lányra nézett: -Jól vagy ?! Meg kellett volna várnod minket. Ha többen vannak, bajod is eshetett volna!

-Ne aggódj! Ezek az állatok egyedül járnak. Inkább siess és égesd el mielőtt magához tér. Bár inkább zárjuk be egy ketrecbe, még sohasem láttam, hogy porladnak el a napon. Biztos jó móka lesz!- Csillant fel az előbb még vígasztalásra szoruló szelíd szempár...

1999. 05. 19.

Angelique