A halál íze

Egy könnycsepp fénylik
a szememben...
A fájdalom eresztékei
megerednek,
húrok pattannak,
s velőim hamvadnak....

Minden benne van abban
a könnyben...
Hogy mi dúl magamban
a csöndben,
a sikoltó csöndben,
kiáltó közönyben...

De mi dúl ott legbelül?
Milyen
szenvedés hevül
ilyen
"nem-méltó-emberül",
mi el sosem szenderül?

A baj összetett, s nincs megoldás.
Magány,
harag, gyűlölet, csalódás
talány,
remény, "a jó", csüggedés, szeretet
feszül egymásnak bennem,
kérdések, melyekre nincsen felelet...

Hol ez, hol az győz le engem...
Küzdőtér,
érzelmek harctere a lelkem.
Nem küzdőként,
de áldozatként tipornak
kik átvonulnak és bitorolnak...

Csak fekszem, néha rángok...
A fejemre
húzom a paplant s a vánkost
Meredve
alulról, elfogyó lélegzettel,
mély halálba fúló végzettel....



Aztán lassan....:

Megáll a szív, a szem kihuny, elüvegesül.
A lélek,
mely hordozta a kínt, a semmibe üresül.
A lét, e
valómat hordozó tudat kilobban gyorsan,
a test megmerevszik, a könny hidegen koppan,
- meghalok elhagyatottan...

(forrás: ismeretlen)