A Rózsák fojtogatója

Vérkék hajnalba csapott át

A határtalan, édes éj

Egy bimbó küzd a pokol felé

Nyújtja fejét, törtet, zúz

Tövistelen, égő rózsabokor

Ahonnan indult ő

A képzelet fagyos alja,

Ahová hullatja gyógyító könnyeit

Csavarodik, nyúlik, már alig bírja fejét

De a bimbó nem pattan fel

Csak a pokol égő tüze, ami annyi szeretetet nyújthat

Hogy a fojtó börtön felpattan

Az úton lefelé, egy jó tündér

Csupa jószívűségből a bimbót levágni próbálja

De lángra lobbannak színes szárnyai

És vért könnyezik, aláhull, elenyésző féreggé lett

Fent a Földön, ahol már fagy a Nap

Emberek tömege eggyé válva,

Mind imádkoznak, kínjaikban ordítoznak

Imádkoznak a rózsához „szabadíts meg minket”

De a rózsa vakon, némán csak tovább kúszik

Étlen, szomjan, férgek között, bimbóleveleit a kövek sértik

De nem számít, mert egyetlen a cél, a POKOL

Ahol a végső megnyugvás vár rá, a béke

Egy ember fent, örömkönnyek szemében

De a Napra fenségesen néz fel, ámulva,

A rózsára nézve, szemében a szerelem tengere hullámzik

Együtt ég a rózsával, ő az, akinek nem kell e világ!

Rájött arra, hogy a kénes tűz, a lángok

Maguk a megtestesített jók, a béke, az öröm

Mert a földön élő emberek, mind csak fojtogatók

Érzelmi tisztítóvizek, kiölik az emberből a szót

A Földet lassan a tenger kiöli, halnak az emberek

Hullanak, mint tűzviharban a legyek, és a rózsabokor

Tüze a tengerben büszkén ég a szerelmes pár

Együtt az élet és halál küszöbén, de fejet nem hajtva

Meghalt az utolsó szánalmatlan ember is

Csak a Föld, a víz, a rózsa meg én

Örök harc, a rózsa lángja öli a vizet

A víz öli a rózsát, meg engem, de a pokolra türelmesen várok

A bimbó lassan útja végéhez ér, érzi ő

Veríték édes cseppjei hagyják el levelét

És egy utolsó könyörtelen rugaszkodással

A pokol kapujához ér, és lerogyik, reményt sem látva

A kapu, kis fakapu, ahonnan a rések közül

Sikolyok, elveszett álmok, könnyek szűrődnek, mennyire várom

Mennyire van, oda vágy, és azért sír, záporzik a könny

Felemészt a vágy, azért a pár sóhajért, KELL (?)

És nyílik a kapu, vén ördög apó kecmereg ki rajta

Örömében a rózsa szikrákat vet, és alázatosan engedelmeskedik

Az apó vad szorításának, és már halad, be a kapun

Viszi őt a lény, és átlépte a küszöböt

Bimbónk megérezve a simogató lángokat, most már hallva

A jajgatásokat, ledobja a leveleit, és magasztosan kibomlik!

Felpattan egy nagy lélegzetet véve az állott levegőből

Kisimulnak fekete szirmai, és mosolyog, hogy remeg belé a pokol

Kesernyés illata csendet parancsol a nyögések között

Éjfekete színe lenyűgözi az ördögöket

Hosszú karcsú nyaka, délcegen, babonázóan áll

A sötét éj, szépség, a fekete misztikum

És én vagyok, a szerencsés, szerencsétlen ember

Ki szerelmes lettem belé, szemem lecsukom

Aláhullok rózsám felé, és a pokol kapuját átlépve

Remegő sóhajjá, röpke szellemmé lettem én, nem érkezett el az időm

A tűz megfagyasztja a rózsa lángját,

Megfagyok én, megfagy a tenger

Elveszünk, megfulladunk, letűnünk

Csak a pokol az, ami ég!

Kovács Barna