A huszonhatos szám

Ott állt az ajtóban. Lazán az ajtófélfának támaszkodott, én meg azt se tudtam, ki ez. De szerintem õ se tudta, hogy én ki vagyok. Végülis ez így nem igaz, mert látta, hogy én én vagyok, én meg láttam, hogy õ õ. Ha megmondja a nevét, semmi nem változik. Esetleg tudni fogom, hogy õ Pisti. Vagy Laci. Talán Rózsi, mert a sötétben nem látszott, hogy fiú-e vagy lány. De ha én megmondom a nevem, akkor se változik semmi, csak majd õ is tudni fogja, hogy én Borcsi vagyok. Különben meg lehet, hogy nem is engem keresett. Sõt, így utólag, szinte biztos.
- Ez a huszonhatos szám? - ezt találta kérdezni.
- Nem, ezen az utcán csak 15 ház van - én meg ezt találtam felelni.
- Ja. Mér', ez melyik utca?
- Nem tudom, de láttam, hogy csak 15 szám van.
- Mér', Te nem itt laksz?
- Nem, csak véletlenül bejöttem ide.
- Aha. Én sem. A huszonhatos számot keresem.
- Melyik utcán?
- Hát ezen.
- De ezen nincs.
- Akkor nem ezen - mondta egész egyszerûen. Egyébként lány volt, tehát hívhatták Rózsinak.
- Hanem melyiken?
- Nem tudom, csak hogy huszonhatos.
- Aha. Keresd kettõvel arrébb! - Tanácsadásban jó vagyok.
- Rendben, köszi. Pá.
- Pá.
Nem mondtuk, hogy viszlát. Mert úgyse. Aztán kifordult, és becsukta az ajtót.
Mostmár tudom, hogy ki õ. A hölgy, aki becsukta az ajtót. Azóta itt vagyok, mert nem tudom kinyitni.

(az im-netről... aki tudja ki írta az sivítson)