Remegõn törik a fényt a fák lombjai, hosszú évszázadok állottnak tûnõ levegõje dereng a hûvösben, régi, régi idõk szaggató gyermeksírása, a nem kívánt kisbabák nyomasztó nyomai, megfagyva, éhenhalva, felszáradt könnyen az aszott koponyán, hullabûz, elhagyott temetõ, elhagyott emberek fájdalma árnyékba materializálva, körbe-körbe járják a mohás, benõtt utakat, szerelmük után, kik nem szerettek vissza, fekete ruhákban fekete arcú testben fiatalok néma csöndben ülve utolsó könnycseppet ejtenek a magányba fagyva, fájdalmas szakadékkal lelkükben, seb, mely sosem múlik el, egymás szemébe néznek, s tudják, a másik nincs is itt, olyan halott mint õk, s körbeadják a véres pengét, szabadulva az élet kínjától, s tovább szenvedve tehetetlen kísértetként, örök lemondással láthatatlan lelkükben, ittragadva a semmi hátborzogató vidékein, félig ledõlt keresztek ámító, keserítõ nyomain, bámulva egymás sejtett valóját, vágyakozva, nem szólva egymáshoz, némaságra és szenvedésre ítélve, nincs feloldozás, nincs felszabadulás, nincs felszabadulás.