Ő volt Szürkület. A Csoda. Nem volt tökéletes... Az egy idő után idegesítő. Körbe-körbejárkált a földön, táncolt, énekelt, fuvolázott, szépséget hintett szerteszét a világon. Körülötte lelassult az idő, de ezt az emberek nem érzékelték. Nem tudták befogadni a látványt. Az agyuk azt mondta, ilyen nem létezhet, nem látsz semmit, az nem ide való. Az a kevés művészlélek, aki megpillantotta, és nem feledte el hamarosan az őrültek közt végezte. Nem élt semmi hozzáfogható a világon. A fénylő Nap üldözte szerelmével. Járkált utána körbe a földön, próbálta utolérni, meghódítani ezt a szépséget. De Szürkület nem akart a Napé lenni. Így hát csak járta útját körbe a földön. A Hold is szemet vetett rá, de ő nem rohant annyira utána, mint a Nap. Méltóságon alulinak érezte, de titkon nagyon vágyódott rá. Lassabban követte hát. Így járta Szürkület vég nélküli útját át a mezőkön, vizeken és városokon. Szinte semmit sem pihent és sohasem rohant. Két kísérője pedig állhatatosan járkált nyomában, hátha egyszer meggondolja magát a táncos. Hátha egyszer csak nekik dalol majd, és őket árasztja el csodáival.

Egészen szép fiú volt. Akadtak is barátnői, de nem bírta őket. Sokat gondolkozott. Olyan értelmetlen kérdések jártak a fejében, mint például mi az élet értelme? Mi egyáltalán az, hogy valaminek az értelme? És mi a szép? Miért szép? Egy mocskos kis város mocskos főutcáján álldogált, mikor úgy érezte lelassult számára az idő. És tényleg lelassult. Egy csodaszép jelenés közeledett fuvolázva, táncolva. Tudta, ez A szépség. Ámulva nézte, bár nem tudta volna elmondani milyen. Egyszerűen az volt. Nem ékszerektől, csillogó halott fémektől, hanem magától az élettől és vidámságtól, ami belőle áradt. Nem díszítette semmi, mégis elhalványodott volna mellette a világ összes drágaköve. Mikor észrevette, hogy valaki figyeli, megállt. A fuvolát elvette szájától és hangtalanul visszabámult a fiúra. Nem szólt egy szót sem. Aztán kezét a fiú felé emelte. Mintha táncba hívná. Hogy a fuvola közben hová tűnt, az rejtély. Mire az ifjú odaért, már üres volt mindkét keze. Valami lágy dallamot suttogott hangtalanul a világ, a ritmus átjárta mindkettőjüket. A föld dúdolt valami dallamot, amit csak kevés, tőle el nem fordult gyermeke hallhatott álmaiban. Egymás szemébe nézve látták a szomorúságot. Magányosak voltak mindketten, de tudták, többé sohasem lesznek azok. Sohasem. A zene ritmusára, összhangban mozogva együtt indultak tovább. S az emberek csodálkozva meredtek az égre. Megállt a Nap! Megállt a Hold! S azóta nem is mozdulnak...