Az ember, aki szétesett

Imre Jánosnak furcsa betegsége volt. Az orvosok már születésénél megállapították, hogy intenzív bőr-sejt elhalásban szenved. E betegség olyan ritka, hogy csak minden egymillió ember között találni egy olyat, akinek génjei magában hordozzák ezt a sátáni mutációt.
Tulajdonképp, nem járt ez a betegség semmilyen testi, szellemi, vagy pszichés torzulással. Csak azt jelentette, hogy a beteg bőre időről-időre kiszárad, s ilyenkor a testfelületet be kell kenni valami-lyen dehidratáló liposzómás biogén szisztémával. Például; krémmel.
És mintha a betegség önmagában nem lett volna elég, egy nagy adag allergia is társult hozzá. Valahányszor csak megfürdött, vagy esetleg csak víz érte a bőrét, máris újabb kezelést igényelt. Ugyancsak ezen helyzet állt elő, ha sokáig a napon tartózkodott, ha bőréhez bármilyen por hozzáért, legyen az utcai, kréta, virágpor, vagy egyszerű porcica.
Jánoskát kenték is szülei derekasan, egészen addig, míg elég nagy nem lett ahhoz, hogy felfogja mit is jelent ez a betegség, és hogyan kezelheti a lehető leghatékonyabban. Mire leérettségizett a dolog úgy állt, hogy elég volt naponta egyszer bekennie magát.
Így mire nagykamasszá ért, már szinte teljes életet élhetett. Szerető és gondoskodó család vette körül, barátnője is volt, és nem sokkal kitűnő minősítést kapott érettségi bizonyítványának kézhez vétele után megkapta az ELTE bölcsészkarának pozitív kimenetelű értesítését is.
Tehát Jánoska élete zavartalanul és zökkenőmentesen telt, már-már sablonosan. Semmi nem állíthatta meg abban, hogy tovább meneteljen életvitelének, immár simára könyökölt útján, és pár év múlva boldog házasélet, virgonc lurkók, majd kései és fájdalommentes halál fogadja.
Igen ám, de egy napsütötte péntekdélután örökre megváltoztatta eme idilli elgondolást. És Jánoska sorsának robogó mozdonya, kisiklott az élet összegubancolt, véletlenekből szőtt sínjein.
Történt ugyanis, hogy ezen az ominózus pénteki napon, afeletti örömében, hogy barátnője bejelentette, hogy a nyeremény, amit a lottón nyert, lehetővé teszi kettejüknek a nyári kirándulást Ibiza szigetére – tökéletesen elfelejtette, hogy bizony újabb tubus krémet kell vennie, mert az otthonit már mind elhasználta.
Mikor otthon, lefürdött, és utána el akarta végezni a szokásos procedúrát, már tudta, hogy baj lesz.
Egyedül volt a lakásban, szülei egy hétre elutaztak nyaralni a hegyekbe, s testvérei is éppen kirándultak. Csak saját magára számíthatott.
Riadtan nézett az asztalon árválkodó vekkerre. Délután négy óra volt. A júliusi hőségnek hála, a nap nagyobb intenzitással tűzött, mint bármikor máskor. Jól tudta, ha kilép a napra, pillanatok alatt kiszárad, és a helyzet csak rosszabbra fordul. A busz pedig olyan, mint egy jobb szauna, vagy egy felforrósított konzervdoboz? Igen, ez az utóbbi, sokkal jobb hasonlat.
Ám mivel a kertvárosban, ahol lakott, nem volt egy gyógyszertár sem, hát vállalnia kellett a kockázatot, és útnak indult a belvárosba. Bermudanadrág, T-shirt, papucs és napszemüveg alkotta ruházatát. Magához vett egy kulacsot tele vízzel – arra az esetre, ha minden kötél szakad – és nem utolsó sorban a bukszáját is, majd neki kezdett a közel két kilométer megtételéhez. Ennyi volt a távolság lakhelye és a legközelebbi megálló közt.
Ahogy kilépett az álnok nap rögtön elkezdte kifejteni áldásos, de ez esetben inkább ezerszer is átkos tevékenységét és Jánoska lábszára és alkarja perceken belül száradni kezdett. Mire elérte a fent említett megállót, bőre már annyira hámlott, hogy unalmában egész borfoszlányokat fejtett le kézfejéről.
A busz kis késéssel igaz, de megérkezett, s a belvárosig tartó út hamarabb eltelt, mint ahogy azt a jeles tanuló előre gondolta. Mikor megérkezett a gyógyszertárhoz, lepattant a buszról, – a művelet közben bőre valósággal recsegett – és vakaródzni kezdett. A krém valósággal úgy hiányzott, akár egy falat kenyér. Ám a gyógyszertár jól ismert kígyós cégére alig ötven méterre csillogott, így nem idegeskedett. Átsasszézott, két autó közt, s nem minden izgalomtól mentesen nyomta le a gyógyszertár ajtajának, vaskos kilincsét. Ám az ajtó nem engedett.
Jánoska csak ekkor vette észre, a szerény feliratot, melyet nemes egyszerűséggel az ajtóra ragasztottak: Leltár miatt zárva!
Egy világ omlott össze a fiúban. Most mi lesz? Mihez kezd krém nélkül. Idegesen vakaródzni kezdett. Körme alá elhalt bőrdarabok ragadtak. Idegességében azt sem tudta mit tegyen. Mivel hat éven keresztül csak ide járt, nem is ismert más patikát. Egyedül a városi kórház jöhetett szóba. Ott vették ki a vakbelét két évvel ezelőtt. Remélte odatalál.
Egy közeli templom órája háromnegyed ötöt mutatott, s nap kegyetlenül tűzött tovább. Jánoska az eszméletvesztés határán ingadozott, bőre ekkor már durván cserzett pergamenre hasonlított, s minden nedvességet elpárologtatott. Kétségbeesésében magára locsolta kulacsának tartalmát. Karjaiból és lábszáraiból szürkés pára szállt fel. Ez elég bizonyíték volt ahhoz, hogy megállapíthassa, életében nem járt ilyen közel a kiszáradáshoz. Ebbe a stádiumba még sosem jutott el. Bőre likacsossá vált, majd egyre inkább valami agyonhasznált szivacsra emlékeztetett.
S miközben bőrének átalakulását tanulmányozta, Jánoska elindult a kórház felé. Az emberek, akik találkoztak vele, riadtan tértek ki útjából, egy anyuka féltőn takarta el négyéves kislányának szemét, egy apáca pedig megáldotta, de a szenteltvíz csak ártott a totálisan kiszáradt bőrnek.
A víz tehát ellenség! Jánoska életében nem gondolta volna ezt, hiszen eddig a tiszta víz sosem ártott neki, csak ha az keveredett szappannal, vagy egyéb mosdásra használatos szerrel. Így hát nem állt meg egyetlen közkútnál sem, melyekből jócskán volt a városban.
Mikor félúton járhatott, észrevette a repedéseket. Nem az úton, hanem saját testén. A bőr felrepedezett, s mély árkot vájt az élő húsba, egészen a csontig. A fiú, kétségbeesetten kapott le egy darócpokrócot a közelben alvó csövesről. Magára terítette, hogy minél kevesebb látszódjon, már-már embertelen külsejéből.
Aztán észrevette azt is, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt, egyre homályosabban lát, s lépései is egyre gyengülnek. Mondhatni, alig vonszolta magát már ekkor. Ebben, a félig öntudatlan állapotban érte el a kórház büszkén magasodó monstrumát.
A rendelés hivatalosan ötkor bezárt, de mivel csak pár percet késett, a portás volt olyan emberséges, hogy beengedje a későn jövő leprást. Szegény ember – gondolta. Nincs már neki sok hátra. Még útba is igazította. A gyógyszer részleget kereste a rekedtes hang gazdája.
Első emelet, balra a második ajtó. Ezt mondta a portás. Ez izzott Szent Elmő tüze gyanánt Jánoska agyában. Szinte már nem is a krém megszerzése iránt erősödő tudat irányította lépteit, hanem a vegetatív ösztönök.
Mikor felért a lépcsőn, és benyitott a sürgosség esetére éjjel-nappal nyitva tartó gyógyszertár ajtaján, elgyötörten meredt szeme elé táruló látványra.
A szoba teljesen kihalt volt, csak egy nővérke púderozta az orrát serényen, az üvegablak mögött.
– Elnézést, kisasszony? – suttogta a beteg, elhaló hangon.
– Igen? – kérdezett vissza reflexszerűen a nővérke.
– Egy tubus bőrápoló krémet kérek. Gyorsan! – birkózott meg, lassan lebénuló nyelvével a fiú, és rémülten észlelte, hogy torkából port köp ki. Saját légcsövének, elmálló darabkáit.
– Ne ugráltasson! – válaszolta unottan a nővér és vontatottan felállt. – Nekem jogaim vannak.
A nő szőke volt, és nyilván el is hitte, amit mondott, vagy legalábbis erősen szerette volna azt hinni igaza, van, előbbi állítása terén.
– Kérem!
– Máris, uram! – hangzott a válasz, s miután a nővérke meggyőződött róla, hogy fenekén elég feszes a szoknya, a vöröskereszttel felfestett szekrényhez lépett. Kinyitotta, és hátra sem nézett mikor megkérdezte: – Csak tégelyes van, jó lesz, az is?
Jánoska bal karjáról ekkor lemállott egy nagyobb adag bőr, s jelentős mennyiségű elhalt hús is vele zuhant a padlóra. Ekkor végre eljutott tudatáig a kérdés.
– Az Isten szerelmére!
– Hogyan?
– Jó lesz. – nyögte Jánoska, és fél térdre zuhant. Neki már minden mindegy volt.
A nővérke, kicsit válogatott, majd miután kiemelte az egyik tégelyt, becsukta a szekrényajtókat. Elfojtott egy szitkot, mikor e művelet során letört az egyik körme. Aztán a tégelyt a pultra tette. – Kettő-százötvenkilenc forint lesszíves? De, uram? hová lett? Uram?
Miután hiába szólongatta az előbb még olyan arrogáns hangnemben követelődző pácienst, mérgesen tette vissza a krémet a szekrénybe. Hát milyen világ ez? – gondolta közben. Senki sem toleráns az embertársaival szemben. Ez a fickó is lelépett, azok után, hogy ő halálra törte magát és szerzett neki egy rohadt krémet, pedig olyan amilyet ő akart nem is lett volna.
Aztán csak legyintett egyet és visszaült a helyére. A továbbiakban ismét pisze orrának szentelte minden figyelmét.

Pedig Jánoska még ott volt. Igaz, csak egy kupac por formájában, amire jótékonyan borult a pokróc darócszövete. Ott pihent a pult alatt, amit a kissé butuska, ámde a társadalomnak hasznos tagjaként funkcionáló nővérke nem vett észre. Még akkor sem, mikor munkája végeztével összesöpörte a szemetet és a megtelt nejlonzsákot kidobta a kukába.