Fák

Fázom, mert a láng közelében ülök, fázom, reszket a testem, tekintetem a lángokban téged keres.

Hol vagy? Merre jársz?

Kezem a lángok között kutat utánad, de csak a fájdalmas parázs világít meg, és mondja el nekem, ez nem más csak képzelet.

Te csak egy képzelet vagy. Te csak a képzeletemben élhetsz, a fejemben, sehol máshol. Nincs ezen a világon még egy olyan ember, mint a te árnyaid. Senki nem tud úgy mosolyogni, senki nem tud úgy simogatni, senki nem tud…

Odaadó szereteted nem e világi.

Mikor rám nézel, - álmaimban örökké azt teszed - a szemedben látom azt, amit mondasz, szavaid csak csermelyek az örök fenyvesben. Egyedül vagy, mint én, bolyongsz, örökké kutatsz, keresel engem, és én is kereslek téged, csak egy másik ösvényen, mégsem találjuk meg egymást.

Álmaink, álmaimban vagyunk együtt csak, máskor talán nem is lehetünk, elválaszt az emberiség, elválasztanak az ármány gondolatok, a holt szellemek tomboló dühe.

Nem vagyok egyedül, emberek vesznek körül mindenütt, mindenütt, és még sincsenek sehol, mert halovány tüneményekként vonulnak el ebben az éjben, amit ők életnek hívnak.

Élet, mily fura szó, biztos valami nagyon szomorú lehet, valami rémisztő egymagában is, nem is akarom tudni milyen, nem akarom, hogy ha ők ajánlják, nem kell nekem az ők derengő sikolyuk.

Inkább sétálok a szürkületben, és várok az éjre mikor veled lehetek.

Egy farengetegben sétálok, a Hold süt le rám, a csillagok ficánkolnak az égen, a szél meséli a világ történeteit, a fák magasodnak fölöttem, és kérnek, hogy tépázzam meg lombjaikat, irtsam ki gyönyörű terebélyes évszázados mivoltukat, mert ők sem bírják. Szerelmük csak nő, és nő, már lassan a Holdat simogatja, de mégis egyedül vannak a rengetegben, egyedül az erdőben.

Nekik még álmaik sem lehetnek, nem alhatnak, nem fonhatják körbe egymást, nem kígyózhatnak szerelmükben, hanem állniuk kell, és csak sóvárgó tekintetekkel figyelni a másikat, aki szintén szerelemtől vak tekintettel csak könnyezik, tombol, de állnia kell. Elmeséltem nekik, hogy soha nem is lehetnek együtt, hiába tombolnak, hiába őrjöngnek, hiába minden, élniük kell, mert meg nem halhatnak, szenvedniük kell, erre lettek ítélve.

Leültem eléjük, és hogy vigasztaljam őket, elmondtam nekik, hogy nincsenek teljesen egyedül, mert nem csak ők szenvednek annyira, és ezt csak az tudja megérteni, aki szintén olyan szerelemben él, amilyenben ők.

Elmondtam nekik, az én szerelmemet.

Meséltem róla, meséltem a hajáról, amiről ódákat írt a pajzán szél, kacskaringózott, csavarodott köré, és röpítette, mikor a közelébe ért. Mosolyt csalva arcára, csiklandozó nevetést. Feketeségétől elszédült az éj, beleborzongott a Nap, és mikor szőke volt, akkor reményfolyamok dalolták regéit, elvakított a szellemi játék. Ha barna volt, akkor barátságból lobbant szerelem, hömpölygő vágyat keltett a valóság.

Tekintete teremtette a világot, mi bennem él, az éltet, abban van minden reményem, a pillantásokban, a tekintetben. Mikor szemembe nézett mélyen kék szemeivel, akkor éreztem azt, hogy rabszolgája vagyok, kiszolgáltatott vagyok, nem tehetek semmit ellene. Lavinát indított meg bennem, őrjítő csók képe lebegett mindvégig előttem, ahányszor tekintete rám borult. Nem lehetett olvasni belőle, csak sejtelmes rejtély volt nyitott.

Ajkai karcsúan íveltek, a vonások mind azt súgták, hogy csókra vágynak, arra vannak születve, hogy egy másik ajkat csókolhassanak.

Hazudtak mindenkinek, mert azt hitegették, hogy szegény kis senki, de a szegény kis senkiben ott lapult az, kinek még az ég szülöttei sem tudnak ellenállni, csak egyszer kell előtörjön vérengző szerelme, és akkor mindenki abban a fájdalomban akar fürödni. Az eldobott szívek tengerén végzi majd mindenki, mert nem fog senki, senki sem az övé lenni.

Mert a csókok mind üresek, semmitmondóak, nem égnek, de még csak nem is fagynak, szenvtelen szobor mindenki, mert a vérző szívét senki nem gyógyítja, a szomjat, és a lángot senki el nem oltja.

Ő az, kire én vágyok, és kinek immáron rabszolgája vagyok.

De nem szenvedek az eldobott szívek tengerén, még csak nem is élek a forrongó zsivajban.

Itt élek velük, a fákkal, a csillagokkal, az örök Holddal, a sötétben, itt álmodom, itt vagyok együtt vele csak.

Ez a titkos illúzió.

Létezik, itt van örökké mellettem, de soha nem érhetem el, pedig van lábam, és járhatom örökké az ösvényeket, de nem lesz ő soha az enyém, SOHA.

Elkophat lábam ezen az ösvényen, ha az emberek világot nem hoznak erre a Földre!

Megállt az érzelmek ideje, de mégis folyton öregszem, elmúlok lassan, de szerelmem fájdalma örökké fog élni itt az éjben.

Felálltam, megfordultam, nem bírtam tovább mesélni, mert a fájdalmammal könnyek buggyantak elő, és csak hasogatnak, lágyítják a sebet, mi tovább szakad, felhasad, ebbe fogok beleőrülni, ebbe fogok belehalni, és senki nem hallgat meg engem más,

…csak a fák…