(tökre semmi értelme de gondoltam beteszem ha már egyszer én írtam - nincs ám folytatása, találd ki!)

 Már lement a nap, amikor a lány hazafelé tartott. Hosszú, elhagyatott utcák voltak, a lány sietett, elég veszélyes volt egy ilyen környék éjszaka. Ahogy lépkedett mitha egy kicsi fényt látott volna maga elõtt. 'Na ne már, kezdek paranoiás lenni' gondolta magában. Mégjobban elkezdett sietni haza. De mégis, mintha tényleg lenne valami fény ott fölötte... Szinte hajnali fénybe borította a tájat, de nem lehetett látni a forrást. a lány nagyon megijedt. Aztán hirtelen megtorpant 'Mi folyik itt?' gondolta magában. Nem tudott megmozdulni. Aztán egyszerûen csak elájult. Amikor felébredt, valami fényes helyen találta magát. Feküdt valahol, nem volt lekötözve, mégsem tudott megmozdulni. Nagyon félt, nagyon, és sírni kezdett, potyogtak a könnyei. Nem látott semmit, csak nagy fényt, de érzte, hogy mozognak körülötte. Aztán föléhajoltak, látta a testük különös alakját, hozzáértek, érezte a testük melegét, aztán érezte ahogy a hideg készülékek hozzáérnek. Micsoda izék? Nem tudta. Fájt, néha nagyon, de akkor már nem sírt, csak rettegett. Aztán elájult.

 A lány családja már nagyon aggódott érte. Már régen haza kellett volna érnie. Felhívták az összes barátját, hogy náluk van-e. Mind azt mondták, hogy nem, és már régen elindult hazafelé. Aztán csak hazaért, másnap délelõtt
- Jenna, hol jártál??? Halálra aggódtam magam miattad! - fakadt ki az anyukája.
Jenna nyugodt marad, és nem látszott rajta semmi különös.
- Nyugi anyu, csak elhúzodott az idõ - mondta kifejezéstelen hangon, és bement a szobájába. Bezárta maga mögött az ajtót. Az anyukája ki volt térve a hitébõl - Jenna nem szokott így viselkedni
- Jól van kisasszony, legközelebb majd nem megy sehová - kiabált utána.
Jenna a szobájában leült az ágyára, és csak ült, semmit sem csinált. Várt. Egyszercsak felállt és kinyitotta az ablakot. a furcsa fény megjelent a szobában. Emberi alakot öltött, egy fiatal férfi alakját.
- Minden rendben van? - kérdezte a férfi.
- Nem hiszem, hogy gyanakodna - mondta Jenna - csak a szokásos.
- Rendben. Légy óvatos, tudod, hogy ez volt eddig a legnehezebb...
- tudom, tudom, ne aggódj, tudom kontrolálni! - vágott közbe Jenna.
- Rendben. - mondta a férfi, és eltûnt úgy ahogy jött.
Jenna kiment a szobájába, és elindult valahova, nem válaszolva anyja kérdéseire.

 Messzire ment, a város másik felébe, egy elhagyatottnak tûnõ házba. Nos, tényleg csak annak tûnt, mert bár kopottas és mállott volt kívülrõl, de teli-tele volt emberekkel, és eléggé fel volt szerelve, nem tûnt múlt századinak, mint kívülrõl. Jenna amint belépett, többen is elindultak hozzá.
- Üdvözlet... hát itt vagy. És hogy ment az elsõ napod? - kérdezte az egyikük, egy öregebb nõ.
- Könnyebb volt mint gondoltam. de idegesítõ ez a sok testi korlát, nem? Hiába is gyakoroltam már sokat, ez már a valóság... és nem könnyû... érzem, hogy ugál benne, ki akar szabadulni...
- Igen, tudom... de te vagy köztünk a legjobb. menni fog - mondta irigység nélkül.
- Tudom - válaszolta. - És neked eddig mennyi?
- 23... 5 nap alatt ez elég jó, igyekszem.
- Hm, nos igen. alig várom, hogy én is nekikezdhessek.

 Jenna egyenesen hazament.
- Mondcsak mi ütött beléd? - támadt rá az anyukája.
- Anyuuu - szakadt fel Jennából egy riadt kiáltás.
- Mi a baj? - kérdezte rögtön az anyukája, meghallva a hangból a segélyhívás keserûségét.
- Semmi. - mondta Jenna újra kifejezéstelen arccal. - csak megijesztettél.
És felment a szobájába.
Az anyukája értetlenül állt lent. 'Mi folyik itt?' kérdezte magától.
Jenna kifulladtan ült le az ágyára. 'Jaj, ne' gondolta. 'Túl fiatal még, gondoltam, hogy nem lett volna szabad...'
Az órájára nézett, és így, ruhástul végigterült az ágyon és elaludt.

 Este felébredt, amikor a különös fény megint bejárta a szobát. Az a férfi ismét alakot öltött.
- Indulj! - mondta neki, és már el is tûnt.
Jenna ismét szó nélkül kisétált a házból, de most nem vette észre az anyja. Elsétált a discoba. A zene üvöltött, az emberek vad forgásban, természetes hévvel táncoltak, ugráltak. Janne sétált köztük, és nézte õket. Nézte, és figyelte, rájukhangolta az agyát. Érezte õket. Egyenként, hosszú percekig koncentrált rájuk, aztán elengedte õket. Amíg az egyik fiún megállt a tekintete. Sokáig figyelte õt, majd lassan bólintott. Talált egyet. Egész éjszaka csak õt figyelte, egy percre sem tévesztette szem elõl. Ezt a fiú is észrevette már, és mi mást is gondolhatott volna, azt hitte, hogy bejön a kiscsajnak... így esett, hogy együtt mentek ki a discoból...

 Odakint a fiú elvitte Jennát egy nyugisabb helyre... nem nehéz kitalálni, hogy kit akart vele csinálni. Maga felé húzt és meg akarta csókolni. DE Jenna felkiáltott, és ellökte magától a fiút.
- Mi van? - kérdezte a fiú. - Nem ezt akartad?
Jenna már megnyugodott.
- Hm... de, de igen. - mondta, de aztán távolabb lépett.
És megint megjelent az a fény. Ellepte a fiút, mint valami könnyû fátyol. Elvesztette az eszméletét. Jenna felnézett az égre. A fiú fénnyé vált, és eltûnt amikor a fény is elhalványult. Csak az a bizonyos férfi állt ott, aki már többször is meglátogatta Jennát.
- Mi volt ez? - kérdezte. - Láttam, hogy átvette az uralmat feletted.
- Tudtam, hogy nem kellett volna, én mondtam... Túl fiatal még, nagyon kûzd a testéért... nem tapasztalt még annyi rosszat, hogy megpihenjen a sötétben. Nem tudom visszaszorítani. Ki fog törni, és akkor lebukunk.
- Sajnálom. Pedig épp azért mert fiatal, erõsebb... több embert szerezhettünk volna... egyet már találtál is, pedig e még csak az 1 napod... Meg kell ölnünk.
- Tudom - mondta Jenna. - De hadd maradjak még a testében. Még vissza tudom tartani, és ritka alkalom... Egész nap dolgozom, sok embert gyüjtök be, és majd utána, ha már telejesen kifáradt ez a fizikai test, majd akkor elpusztítjuk.
- Rendben, jó lesz így. De nagyon legyél óvatos! figyelni fogunk, és ha gond lesz meg kell tennünk. talán rögtön. Nem lesz idõd távozni...
- Vállalom ezt a kockázatot - mondta Jenna, és visszament a discoba.

 Jenna azon az éjszakán még 6 embert talált akiket kicsábított a discoból, és és hagyta, hogy eltûnjenek a fehér fényben. De hamar kifáradt, nagyon új volt még ebben az emberi testben, vágyott a saját, megszokott létformájába. Azt mondta, hogy kimerülésig dolgozik, aztán elpusztítja ezt a testet, de többször nem jelentkezett az ember benne, hát úgy döntött, hogy hazamegy, alszik, holnap pedig folytatja a munkát. Nagyon idegen volt tõle ez az alvás... milyen primitív, hogy az embereknek bizonyos idõközönként öntudatalan állapotba kell kerülniük hogy életben maradjanak. Vajon hogy élték túl az eddigi evolúciójukat? Ma már könnyebb nekik, de az élet kezdetén, amikor még a természet részei voltak? Mint zsákmány, akit levadásznak? Hogy vihették eddig? Érdekes dolgok...
Jenna ezen gondolkozott amíg haza nem ért. Már az apja is itthon volt, és éppen valami fontosról beszélgethetett az anyjával.
- Hol voltál megint? - kérdezte az anyja.
- Discoban - mondta Jenna, majd fölment, beájult az ágyába, és rögtön elaludt.
- Ez nekem nagyon nem tetszik - mondt az apukája. - Egyre idegenebb ez a gyerek. Beszélni kéne vele. Valami nagy baja lehet.
- Igazad van, holnap muszáj leülnünk vele egy kicsit - értett egyet az anyja. - ma már hagyjuk, láttad milyen fáradt.

 Jenna újra érezte magán a hideg mûszerek érintését, a néma rettegést, a tehetetlenséget. Felemelték onnan, ahol feküdt, egy ágyon, vagy bármi máson, ezt nem látta, csak az idegenek emberszerû arcát látta, emberszerû, de nem eléggé emberi ahhoz, hogy akár egy másodpercre is igazinak higgyük. A lények beszéltek egymáshoz, de nem emberi nyelven, nem szavakkal, hallhatóan, egyszerûen csak érezni lehetett, hogy beszélnek. De nem Jennához szóltak, csak róla vitatkoztak. Végül az, amelyik talán a vezetõjük volt, mindenesetre nagyobb hatalma volt, döntött, és belefojtotta a 'szót' a többiekbe. nyugtalanító némaság járta át a helyet, majd Jenna érezte, hogy a teste remeg és ég. Szörnyen fáj, üvölteni akart volna, de nem tudott, érezte, hogy elveszíti az irányítást a teste fölött, olyan volt mintha megerõszakolnák, de sokkal bensõségesebben... majd elvették a testét, valaki belészállt... Megmozdult, de már nem Jenna - õ csak érezte, hogy mozog, mintha egy marionettbábú lenne. Próbálgatta az izmait, a tanulta használni a testet. Már nem Jenna parancsolt, az a VALAKI parancsolt... és nem hagyta, hogy feltörjön Jenna sikoja.
Jenna verejtékezve ébredt. Riadt volt, egyértelmûen riadt. Ilyen még sosem fordult elõ. Sosem férkõzött az ember vissza az álomba. Sosem álmodta még vissza senki a múltat.
Nem, nem Jenna volt, valaki, valaki a testében. Az igazi Jenna mélyen bent lapult, és szabadulni próbált. Csak az a valaki, aki most testet öltött, ellopta a Jenna nevet.
'Ez túl veszélyes' gondolta 'Jenna', 'ennek nem szabadott volna megtörténnie.' De érezte, hogy a levegõ a megszokottnál gyorsabban érkezik és távozik a tüdejébõl. Érezte, gogy a szíve õrülten dobog. Ijesztõ és újszerû volt. Elhatározta, hogy még ebben a testben marad. Csak egy ideig. majd elpusztítja utána.

 Már a 10. napja volt ebben a testben. Többször nem fordult elõ, hogy Jenna kitört belõle, de minden éjjel furcsa, túlságosan emberi dolgokat álmodott. Jenna múltjáról, szerelemrõl, Jenna barátjairól, fantáziálgatásairól. Nem mindig volt rémálom, de akár igen akár nem várta. Ez olyan dolog volt, olyan érzések, amiket a saját testében nem tapasztalhatott. elõször csak kíváncsi volt rá, aztán megszerette, megszerette azt is, ami rossz. Minden nap eljárt, nemcsak a discoba, mindenféle különbözõ helyekre, és sok, nagyon sok embert csábított el. Elcsábította, és elrabolta az a fehér fény. Néhányukkal újra találkozott, amikor elment abba a titokzatos házba. Már õk sem voltak önmaguk. mindegyikbe beleköltözött az egyik társa. és amelyikbe mégse jött össze, azt megölték. A holttetét visszahelyezték valami sikátorba. Túl veszélyes lett volna, ha életbenhagyják. Ha sikerül is megfelelõn módosítani a memóriáját, még úgy is veszélyes. Nem bukhatnak le. Bár mi lenne, ha valaki beszélne errõl? Hülyének néznék. De akkor sem lehet kockáztatni.
Jenna szülie viszont egyre jobban aggódtak a lányuk miatt. korán reggel már elment, és csak késõn este ért haza. Nem lehetett belõle csak tõmondatokat kihúzni. Már azt hitték, belépett valami szektába... vagy olyan barátja van, akirõl nem akar beszélni. Úgyhogy elhatározták, hogy pszihológushoz küldik. Jenna egyszer elment, mert kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet, de többet nem volt hajlandó betenni oda a lábát.

 Egy nap Jenna egy csöndes kávézóba ment keríteni. Eddig még nem járt ott, mert nem volt túl sok ember ott, de ma oda is bement. Amint belépett rögtön a fejébe hasított az egyértelmû jel: olyan ember van ott, aki megfelelõ arra, hogy megszállják a testét. nagyon erõsen sugározta felé a jelet. Körbejáratta a tekintetét azon a néhány személyen aki bent volt. aztán megpillantotta. És felismerte. Jenna legjobb barátja volt. Nem volt sok barátja, talán õ volt az egyetlen. Emlékezett rá, mert a fejében volt Jenna minden emléke. Tudta, hogy mi a dolga. de valamiért nem akarta megtenni. Nem akarta, hogy ellopják ennek a kedves embernek a testét - hm, talán egyszer visszakaphatná, talán, de nem valószínû.
A legjobb barátja, Julia odakiáltott.
- Szia Jenna! jaj, már annyira régen láttalak! Miért nem jöttél? Már épp menni akartam hozzád.
Jenna zavartan válaszolt.
- Hm, bocsánat... én csak... - eddig még nem volt zavarban, ez új érzés volt. A zavarnak csak egy emléke volt meg benne. Érezni, és más emlékét tudni nagyon más.
Julia odasietett hozzá, és három puszit váltottak.
- Figyelj, most nincs idõm, még nem telt le a munkaidõm - mondta Julia - találkozhatunk este? Idejössz 7kor? Dumálni kéne egyet.
- Oké - mondta Gina, és gyorsan távozott.
Nem akarta megölni a legjobb barátját. 'Megölni' Megölné? Nem érdekelte, hogy másokat megöl. Nem is ölte meg õket. Legalábbis a legtöbbjüket. De Juliával nem szabad ennek megtörténnie.
Valahogyan õ is szereti Juliát. Jenna emléke, nem az övé, de mégis... Meg kell védenie.
Nem ment el este a kávézóhoz, és nem ment haza sem. Elment, csak el, sétált az úton. Ha hazamenne, Julia ott keresné. De õt nem szabad veszélybe hozni, semmi áron.

 Elment egy szállodába. Szinte üvöltött a különös jel, tudta, hogy teli van az épület megfelelõ emberekkel. De most Juliára gondolt. Lefeküdt, és aludt, amikor nem volt szüksége alvásra.
Azt álmodta, hogy Julia, az édes Julia meghalt. Meghalt, és mégis járt, beszélt, és mosolygott. Hullabûze volt. Amikor megszólalt kipotyogtak a rohadt fogai.
Jenna felébradt, és remegett, és sírt. Még sose sírt. Jenna már sírt, nagyon sokszor, mint minden ember, de õ még sohasem. Rázt a zokogás. Miért is? Nem eshet Juliának semmi baja. És eshet azoknak akiket ugyanúgy szeretnek mint Juliát?
Sírva aludt el. Amikor felkelt, már nem akart többé ebben az emberi tesben lenni. Elment abba a különös házba. a társai fogadták õt.
- Na hogy megy? ma hányat sikerül begyûjtened? - kérdezték
- Hm, ma nem olyan sokat mint eddig... De igyekszem. - válaszolt. - Hozzá megyek.
- Hozzá? Miért?
- Majd elmodom.
És elindult fel az emeletre. Odafent az a bizonyos fény derengett. Materializálódott benne az a férfi..
- Hm, Jenna, minden rendben van? - kérdezte
- Nem. Vége van. Kilépek a testbõl.
- Miért? Pedig jól ment. Eddig te gyûjtötted be a legtöbbet. Kitörni készül belõled?
Jenna gyorsan válaszolni akart. De nem tette meg. ha innen most kilép valamirõl lemond. Arról, amit akkor érez, amikor Juliára gondol. Ki akart lépni, de valamiért mégsem.
- Én csak arra gondoltam... - kezdte el - De igazad van. Haza szeretnék menni, de ez a feladat fontosabb. Nem hagyom abba.
- Rendben van - mondta férfi. - Akkor menj.
Jenna gyorsan lelépett. A férfi még sokáig nézte az emberi testben az ajtót. Aztán csendesen újra fénnyé oszlott.

 Elment a kávézóba. Juliához. julia már aggódott miatta.
- Elmentem hozzátok, de a mamád azt mondta, nem látott. és azt, hogy mostanában egyre kevesebbet vagy otthon. Mi a baj?
- Julia! Hát csak... az az igazság, hogy... - már tudta mit fog mondani - Elegem volt már belõled. nem akarok többet találkozni veled. Munkát vállaltam, és új barátaim vannak. Már nincs rád szükségem.
Julia csak nézett. Látszott, hogy mindjárt sír, de inkább csak üvöltözni kezdett. Jenna elment. Nem akart neki fájdalmat okozni, de ha túl sokszor találkoznak abból baj lesz. Talán a társai rátalálnak. Nagyon erõsen sugározta magából a jelet, szinte adta magát. Nem szabad megtudniuk.
jenna hazament, és kimagyarázta magát. Azt mondta, hogy barátja van, és már mindjárt 18 éves, már nem kisgyerek, és azzal alszik akivel akar. Aztán a szobájába sietett, és tudta, hogy az anyja sír, és majd megszakadt a szíve, mert már jól tudta milyen sírni.
Nem tudta ezek után mit tegyen. Nem akarta több ember testét elrabolni.

 Nem akarta, de másnap reggel mégis felkelt, és visszament a jó öreg discóba. 3 embert gyûjtött be. Az egyik szinte alig sugárzott magából valamit, valószínüleg nem lesz megfelelõ és meg fogják ölni. De õk nem számítanak, csak Julia.
Két nap múlva újra elment a házba. Ma különösen sok társa gyûlt össze. Tanácsokkal látták el az újakat. Az otthonról beszéltek. vagy a különös emberekrõl akikel találkoztak. Jenna haza akart menni. És mégsem. Hiányzott neki az otthona, mindezek ellenére, ahol nem húzza le az ostoba emberi test, és nem zargatják az emberi érzések. És itt akart maradni, mert rabul ejtették a keserû, édes emberi érzések.
Amint ott cikázott a társai közt megpillantott valakit... egy ismerõst...
- Julia! - kiáltott oda. Õ állt ott. Ne, ne ugye nem...
Minden szem rá szegezõdött. Túl kétségbeesett volt ez a hangos szó, hogy ne keltsen figyelmet.
- Igen, Julia... - mondta. - Jenna vagy. Azthiszem... fel kéne menned Hozzá. - mondta monoton hangon.
Hát ennyi volt. Elkapták Juliát. Hiába minden.
Elindult felfelé a lépcsõn. Mindenki ránézett. Ennek nem szabadott volna megtörténnie.

 Odafönt már a férfi várta tökéletes emberi alakban.
- Miörtént Jenna? - kérdezte.
- Nem tudom - válaszolta Jenna.
- Én tudom. Julia mesélt. Elragadott magadban az ember. Nem tudott kitörni, hát belédépült. Érzéseket adott neked. Így van?
Jenna hallgatott, majd szánalomra méltóan bólintott.
A férfi mély csöndbe burkolózott, Jenna pedig csak állt és várt. Most mire gondolhat? Ha nem lenne ember tudná.
- Azért épültünk be az emberek közé, hogy megismerjük õket - mondta nagy sokára, lassan - megfertõzzük õket, aztán belülrõl rohasszuk szét a rendszert.
Jenna tudta ezt.
- De ez most mindenen változtat. Megváltotál. nagyon. és milyen ez? - kérdezte
Jenna gondolkozott, nem számított egy ilyen kérdésre.
- Más. Szokatlan. Jó - taglalta. - Nem mindig jó. Néha rossz.
- Jó... Nem tudom, hogy mi lehet ebben a jó.
- nem tudom mi benne a jó. Csak jó.
A férfi tovább gondolkozott.
- Ilyen még sosem történt. Ez egy új ötlet. Mi és õk együtt... lehet bennük valami, ami bennünk nincs, és 'jó'?
Jenna hallgatott.
- Nem öllek meg. - mondta a férfi. - sem a testedet, sem téged. Ez egy új dolog, meg kell tapasztalni. Talán lehetne egy új kisérlet.
Jenna nem értette mit akar.
- Még sosem gondoltunk erre... de miért is ne lehetne? Menj el! - parancsolt a férfi.
Jenna döbbenten elment, ki a házból a többiek tekintete elõl. Hazament, mármint visszament a saját házába.
Mi lesz most? Minden megváltozik? Lehetünk mi és ők együtt? Hagyják? És mi hagyjuk?

Annie Flower