Az a fajta téli este lett, amikor bármelyik percben megeredhet a hó, és a köd lenyomja a híg, szürke füstöt fejmagasságig. Az autók lámpái előtt világító pixelekké törik a fény, utánuk meg valami tanácstalan kondenzcsík marad a sűrűsödő homályban. Ez aztán magáraeszmél, mit is keres ott, úgy oszlik el. Hideg van irgalmatlanul, görcsösen összehúzódott nagykabátok topognak kaputól-kapuig, csak a vámpír nem fázik.

Ma valahogy furcsán torlódnak a jelzők, ízesen hangzanak az anyázások és egészen szórakoztatóak a lakótársak, de nincs ebben semmi csoda, a kockakő fölött a Megnemírt Regény lebeg, szélesen és szétágazóan beborítva az utcát. Sajnos csak kevesen látják, és közülük is többen elintézik egy legyintéssel "eh... morfogenetikus mező..." pedig ez most egy igazán szeretetreméltó lény. Illetve egyelőre csak kósza gondolathalom, aki ennél többre vágyik. Többek között anyagi kiterjedést szeretne, és persze keménykötést, sikert, hírnevet. Szeret magára úgy gondolni, mint valami sosemvolt új csodára, - és igazság szerint, valóban egészen jó regény lehet még belőle - de sokszor lehangolt. Ilyenkor néhány tudományoskodó lábjegyzetbe burkolva hullámzik és közhelyesen laposnak álcázza magát.

Szerencsére nincs mindíg így. Mikor minap a Serke törzsközönsége fülsértő kántálással a hirhedt hosszúénekbe kezdett, Megnemírt Regény egészen felborzolódott az érdeklődéstől. Azt hitte, rokon lelket, vagy legalább információhalmazt talált, de a rekedtes üvöltözésben csalódnia kellett. Máskor Kistérség Ügynök mesélt spiccesen misztikus történeteket a Hivatalról, ekkor a Regény olyan izgatott lett, hogy vad örvényléssel belegabalyodni látszott a saját cselekménye szálaiba. Aztán ez is elmúlt, és egy darabig szomorúan lebegett a rongyos falak között; hiszen mindent megtett, hogy észrevétesse magát, de úgy volt, hogy az író, akire mindvégig számított, mégis elköltözik az utcából. Anélkül, hogy akár egy bekezdést is szentelt volna neki. Ó, pedig ott volt vele, mikor kiszemelt alkotója kényszerű kritikákon izzadt, vagy megrendelt szösszeneteket rögtönzött, hányszor és hányszor gyűrűzött a billentyűk fölött rebbenő ujjak körül! De hiába szerveződött naponta más akrosztikonba, hogy a sorok kezdőbetűi a leendő szerző nevét adják ki, semmi reakciót nem sikerült kicsikarnia. Már komolyan aggódni kezdett, hogy mire végre megíródik (és nagysokára kiadják) menthetetlenül poros lesz.

Most, úgy látom, döntő rohamra szánta el magát, hogy a költözni készülő írót megnyerje, - bámulatos, mire képes egy halom energia, ha valamilyen gondolat itatja át! A jeles lakótárs ugyanis itt áll a fogvacogtató hidegben, két kiszakadt bőrönddel a kezében, a majdnem teljesen néptelen utcán. Míg kiszóródott könyveiben a szél lapozgat, ő egy új ötletet látszik ízlelgetni, átnézve a házfalak törött orrú, ronda puttóin túlra.

A dal

Hogy mikor kezdődött az ének, abban nem tudtunk pontosan megegyezni, de valamelyik ősszel volt az is. A harmadikról előbb halk dúdolás szűrődött ki, mintha valaki járna-kelne a lakásban, valamit keresve, szobáról-szobára. Nem is tűnt volna fel senkinek, hiszen a ház komolyabb délolasz stílusú perpatvarokhoz szokott, ráadásul a pincében azóta is ott dübörög hétvégén a Depicentrum, a környék mulató darkjaival. De a harmadikon csend szokott lenni, ott a rádió sem szól, és áhitatos, öntelt némaságban unatkoznak a budai őslakók. Azokban a napokban a fegyelem mögül előbb halkan, majd egyre hangosabban szivárgott a dal, valami gyönyörűségesen meghatározhatatlan stílusban.

A szomszédok már az első este összesúgtak, és mindenki aláírta a panaszos levelet, amit a zajongó ajtajába tűztek, - mert egy igazzy őslakos nem sűllyed odáig, hogy elsőre önnön hangján tiltakozzon, személyesen csak kölcsönkérni zörgeti a szomszéd ajtaját. Másnap már azért át-átkopogtak a falon, ököllel-partvisnyéllel, és találgatni kezdték ki is énekelhet, hiszen a hagyomány őrzött valamit arról, hogy a 4-ben lakik más is a három középkorú polgár mellett, de élőben még senki sem látta. Azt beszélték, egy fiatal lány és azért nem hagyja el soha a lakást, mert bálnateste már nem férne ki az ajtón. Meg azt is, hogy valami rejtélyes nyavaja gyötri, ezért kóróvá aszott és jártányi ereje sincsen. Hogy valójában mi a helyzet, persze sose derült ki; mindenesetre női hangot véltünk hallani, ami különös, idegen harmóniát zengett.

Másnap estére a lakótársak arra jutottak, hogy itt a felháborodás ideje, rendőrt kell hívni, de talán rögtön orvost inkább. Közben az ének erősödött, és kitört a bejárati ajtón: voltak indái, amik lefelé indultak, hogy hosszú tekergőzésbe kezdjenek az évszázados udvar csorba betontükrén. Míg a dallam a mélyebb regiszterek felé ereszkedett, megérkezett az orvos, és nyugtatókat írt fel a békétlennek, aki megzavarta a lakóközösség nyugalmát, de ezek semmit nem használtak. A dal egy része körbefutott a harmadikon mint a repkény, és nem volt, aki le tudta volna fejteni a rácsról. Leveleket nyitott, amik körül mintha áttetsző, nagy madarak kerengtek volna. A költőibb Kisék és az ismét részeg Földi Stiliszta múzsákat emlegettek, de az ő szavuk soha nem kerül a krónikákba és a lakógyűlés jegyzőkönyveibe. Nagyjából ilyentájt jött a sebész, és állítólag néhány öltéssel bevarrta a zajongó száját, hallgatna már el, de hiába, az énekes nyakán kopoltyúfedő-forma rések nyíltak, és egy kicsit más hangnemben folytatta. Éjfélre az ének kinőtte a házat: azok a hangok, amik könnyűek voltak mint az ezüstcsengettyűk szava, egy rugaszkodással elérték az oromzatot.

Csupán véletlen lehet, hogy a ház nem lett parajelenséggé, és nem fürkészte élőben egyik tv sem. A közös képviselő által már megrendelt ördögűzésre sem került sor. Egészen hajnalig szólt a dal, amitől a roskatag födém megfényesedett és tető boldog rigói őrült táncot lejtettek. Aztán elhallgatott: először a pincéig nyúló indák tűntek el, majd a levelek foszlottak köddé, végül az összes hang egyetlen trillaként szállt fel. Hogy hová, azt nem látta más, csak a Babakészítő, aki a tetőtérben él és apró, lakatlan testeket készít. Meg a macskák, akikkel értő pillantásokat szokott váltani, de egyikük sem hajlandó beszélni róla.

Bele fogok lőni a plafonba.

Aztán sírni fogok.

Nem, hamarabb fogok sírni és aztán lőni, mert még kell egy puska. Sírva fogok kirohannni a hivatalból, futok két sarkot a fegyverboltig, berontok, biztos van csengő az ajtó fölött, lihegek és mondom hogy kérek egy puskát. Nem tudom milyet, milyen van? Gondolom ilyen komolytalan akármiket fog mutogatni, már ha mutat. Ha látja hogy felvagyok zaklatva, akkor nem gondolkodik el azon, hogy jó ötlet e fegyvert adni a kezembe? Ha fizetek, biztos nem érdekli, nem, a tokot nem kérem, nem, zacskót sem. Visszafelé már nem fogok rohanni és sírni sem, csak ilyen nagyon üveges szemekkel nézek majd és fellökök egykét járókelőt. Aztán visszaülök a helyemre és belelövök a plafonba. Tiszta vakolat lesz minden, beljebb is tolom a bögrémet.

(vázlat)
Amikor a boldogtalan emberek idegszálai összeérnek, és összegabalyodnak, húzzák magukkal a világ összes boldogtalanságát. Egy nagy lavórba gyűjtik a boldogtalanságot, de még ott is tovább gabalyítják. Nem látják, hogy mit csinálnak, nem látják a gabalyodást, nem látják a boldogtalanságukat sem. A lavór szétreped, a boldogtalanság gabalyodik, új utakat talál magának. Vakok a boldogtalanok, vak a boldogtalanságuk is. Tapogatózik és félretrafál. A boldogtalanság átlátszó, testtömegindexe nincs. Beköltozik a gyomrokba, a hideg takaró alá, az ajtófélfa repedéseibe. Borsószem királykisasszonyokból kurvákat csinál, babszem jankókból neuraszténiás megalománokat.
Amikor a boldogtalan emberek hideg lába összeér a takaró alatt, akkor van a leghidegebb a világon. Amikor a boldogtalan emberek egyszerre nevetnek, akkor a legnagyobb a szomorúság.

www.restartavampir.freeblog.hu