A padon


Ott érte a hajnal, mint mindig, a park fémpadján ülve mozdulatlan, bal lábát a jobbon keresztbevetve, kezeit az ölében pihentetve, szemeivel a parkot, az őszi hűvösben vörösen remegő falevelek ébredő napfény-játékát nézve elmélázva. Cipője orrán, hosszú, kigombolt, fényes kabátján ott gyöngyöztek a hideg éjszakát sirató harmatcseppek a Nap reggeli nyújtózkodására várva, mely visszasóhajtja őket a fák közt megülő, a levegőt sűrűvé itató párába. A köd furcsaságán elmélkedett magában. Ilyenkor hajnalban olyan a levegő, mint a vízzel tömött szivacs, miből kicseppen terhe, mint a fogas, melyen túl sok a kabát. Mintha minden kis léghorogra egy kövér cseppet akasztana a búcsúzó Éj, a Naptól túlkiabált csillagok egy-egy bánatos könnycseppjét. Aztán a nehéz teher alatt megereszkedik a levegő kabátja, a légből szőtt posztó, s terhét a Világra ülteti. A kis cseppek pedig ott pihennek mindenen, cipője orrán, kabátja ujján, kalapja karimáján és a Napot lesik, várják, hogy hónuk alá kapjon annak melege, s messze repítse őket, a levegőben táncoltatva a következő éjvégig. Micsoda őrült körforgás, értelmetlen keringő! Milyen ismerős tánc minden élőnek...
Aztán persze megérkezett a reggel, felébredtek a madarak, kiket nem űzött még el az Ősz nyúló éjszakáinak hidege, megkezdte aznapi táncát a tonnányi harmatcsepp, s lassan megérkeztek az első emberek is a parkba, hogy a városba szorított fák közt áldozzanak, a természet e kis kápolnájában. Ő pedig csak nézte az arra sétáló alakokat. Némelyek sietősen szedték lábaikat a park vörösbe húzott ösvényein, a lehullott leveleket ropogtatva cipőik gyors tapsával, míg mások épphogy mozdultak, oly lassan vánszorogva, hogy a friss szellő kimenekíthesse talpuk alól a szerencse fiának született leveleket, akik száraz halálukban is megérdemelték az életet. Ezen is sokszor gondolkodott. A levelek hullásán. Mintha köhögnének a fák. Mintha felköhögnék az év összes, testüket ingerlő mocskát, hogy a zöldjüket vesztett levelekkel az útra köphessék. Furcsa élet a fák élete. Fél év egészség, fél év halálos kór. Fél év élet, fél év tetszhalál. Fél év zöld haj, fél év megbarnult kopaszság. A fél évek élete a fáké. Minden változik. Még a fák is. Csak ő változatlan. A park egyetlen öröktől örege. Ha tudott volna mosolyogni, ha nem vési mély szántásait a bánat beesett, kalapja árnyékába bújó arcába, ezen a gondolaton elmosolyodott volna. Öröktől örege. Hisz a park sem örök, ő sem lesi itt a hajnali nap gyenge melegét a kezdetek óta. Öröktől örege...valahogy mégis igaz. Hisz mikor született, oly rég, hogy már az idejére sem akart emlékezni, már akkor is öreg volt. Öregnek is született már. Fiatalon is búskomor volt, sosem engedte a bánat maszkja, hogy mosoly játsszon ajkain. Öröktől örege...és örökké örege.
Egy ember ereszkedett mellé a padra, rá se nézve. Megszokta már, hogy átnéznek rajta, hogy nem biccentenek felé, hogy nem kíváncsiak rá. Ő pedig eljátszotta magában a szótlan társalgást.
- Ó, igen. Tessék csak. Úgyis unnám magam egyedül, a hely pedig szabad.
. Valóban szép reggelünk van. Se túl meleg, se túl hideg. Bár, nem tudom, ön mikor érkezett, elég korán-e hozzá, hogy észrevegye, vékony köd úszott a napkelte előtt a fák között. Ez már az ősz jele. Bizony, bizony. Lassan nyakunkon az igazi ősz.
- Kedvencem az ősz. Önnek is? Meg nem mondanám, miért szeretem a legjobban. Talán a színei miatt. Meg a kellemes reggelek miatt. Már nem izzasztják az embert, s még nem is olyan hűvösek, hogy bekergessék a szoba melegébe, elvéve tőle az erős elhatározást, mi reggel a parkba űzi.
- Hát legyen szép a napja önnek is! Üdvözlöm a feleségét is! Rég láttam erre. Már megvan két évtizede is, hogy utoljára egymásba karolva erre sétáltak...
Az ember továbbállt szótlanul, rá se nézve, ő pedig csak üldögélt tovább az erőre kapó Napban fürösztve testét. Az embereken gondolkodott. Annyira magukba zártak. És valahol érthető is ez. Az egész napjukat uralja a kapcsolatok kényszere. Olyan társalgások közé kényszerülnek, amikre nem vágynak, olyan emberekkel, akikre nem vágynak. Valahogy elvált a kapcsolattartás és az érzelem. Az érzelmeket nem adja senki, a szavakra pedig nem figyel senki. Olyanok csak, mint a parkban elsuttogott vallomások, miket elnyel a fatörzsek mohája...az a sok hazug vallomás, amiken...nos igen, amiken, ha tudna mosolyogni, hát mosolyogna. Megmosolyogná az ember naivságát, hogy hinni akarja őket...no de ez a gondolat messzire vezet. Milyen csapongóak is a mai reggelen gondolatai, futott át hűvös elméjén. No, hol is tartott? Igen. Kapcsolatok, érzelmek és szavak. Ja, igen. Szóval eljönnek ide, a parkba és azért jönnek, hogy magukban legyenek. A beszéd, a kapcsolattartás kényszere nélkül, egyedül, mindenki mást kizárva. Érthető, hogy kell nekik is a magány. Nem mindenki olyan magányos egész nap, mint ő. És az sem biztos, hogy jobb nekik azzal, hogy ők nem magányosak, hogy menekülniük kell, keresve a helyet, az időt, ahol és amikor magukban lehetnek. Neki nem kell keresnie sem a helyet, sem az időt a magányra. Akkor lehet egyedül, amikor csak akar...Meg amikor nem.
Egy levél ereszkedett a hajnali harmatot felszárító napsugaraktól fényesre csiszolt cipőjére. Csak nézte a levelet, és most megint a fákon gondolkodott. De hát miért akkor dobják el maguktól testük ékszerét, sűrű hajukat, mikor az a leggyönyörűbb? Hát milyen buta dolog ez? Megrázni magukat, mintha az a gyönyörű aranyban izzó, vércseppnyi vörössel kevert korona csak víz lenne eső után a kutya bundájában. A fák az élet bölcsei. Bölcsei? Talán. De akkor ezek a bölcsek már szenilisek, hogy nem vigyáznak, felelőtlen szórják valódi szépségüket, igazi értéküket. Szenilisek. A fák szenilisek. Most megint érezte a mosoly kényszerét, mi belülről próbálta kisimítani az arcára keményedett bánat barázdáit. De nem mosolygott most sem. Nem tudott.
Egy szerelmes pár állt meg előtte, egymást szorosan átölelve, forró csókot sóhajtva egymás ajkaira, egy leheletté válva. Csak nézte őket, régi, szép emlékektől zaklatottan, s csókjára gondolt, élete első és egyetlen igaz, forró csókjára. A páratlan csókra. Az égő csókra, amivel csak a fehéren izzó, mézbeolvadt fém tudja csókolni öntőformája ajkait, az égő ajkakra, amik a másikhoz érve azt körbefolyva, ahhoz hozzáfagyva is tűztől izzadva lüktetnek. Az összeforró ajkakra, amiket csak erős kalapács, a Világ romboló karjától mozgatott kegyetlen szerszám törhet szét. S most érezte, ha sírni tudna, szemei harmatot szülnének. Néha jó, ha az ember arca nem játéka az érzéseknek. Még akkor is jó, ha a bánat örök és mozdulatlan terepasztala. Most megint az emberekre gondolt. Vajon őszinte minden csókjuk? Vajon mind olyan igaz és forró, mint az övé volt egykor, mikor megszületett valódi énje, mikor bánatba fagyott beesett arca, mikor forrva, izzásban lüktetve ragaszkodott az ajkaihoz érő hűvösséghez, az arcát borító, a szomorúság barázdáit belévéső kezekhez? S ha igen, akkor hogy lehet a 'ne tovább'?...Ő még mindig emlékezett arra az egyetlen tűzzel izzított csókra, mi létét szülte, arcát, vonásait a bántba zárta. Még így átfagyottan, rég kihűlve is emlékezett rá. Az ember felejti, ellöki magától az érzéseket, az éjszaka a csillagok könnyeit, a harmatot, a fa díszes koronáját, a kihűlő őszben melegszínt öltő leveleket. Csak ő nem felejt soha, neki drága az egyszervolt.
S ahogy így elmélkedett, egy kutya ült padja mellé, felnézve rá. Vajon miért mondják, hogy 'a kutyát sem érdekli'? Hisz ő csak a kutyát érdekli. Ismét a mosoly feszegette arca áttörhetetlen bánatát - eredménytelen. No mit nézel, te buksi? Nem láttál még ilyen unott, magának létező, időtől tépett alakot? Dehogynem láttál, hisz itt vagy minden nap kétszer, reggel és este, ha gazdád végre időt szakíthat rád pergő életéből. Látod, buksi, hogy szalad az idő, s én csak ülök itt hasztalan. Hisz már az esti sétád ideje ez, én meg csak ülök ezen az átok padon, magányom rácstalan börtönébe zártan, sok zavaros gondolatot kergetve ebben a kemény fejben. Talán mégis bölcsek a fák, buksi, talán nem is szenilisek. Talán azért szórják el a csillogó leveleket, azért lökik el maguktól a gyönyörűt, hogy mozdulhassanak bezártságukból, hogy szép szemeikkel, miket a szellő reptet a park felett, körbenézhessenek. Sőt, talán legszebb részüket beléjük sóhajtva menekítik magukat a legnagyobb nyárban is fagybadermedt rabság, a megakadt pillanat elől. Bölcsek a vén fák. A park időtlen bölcsei. Legalább a kalapját dobná el ő is, hogy történjék valami, ami eddig nem! Majd ez az okos szemű buksi visszahozná...most megint mosolyogni szeretett volna. Bár menne, gondolta, bár sikerülne egyszer! Aztán az az okos buksi felemelte bal hátsó lábát és...nos igen, mit szépítsük, oldalbavizelte az alkonyatban hidegbe süllyedő padját...hát igen, gondolta legalább odabent mosolyogva, végül is buksi ezért jött, nem pedig, hogy okos szemével az ő kiürült tekintetét, kihűlt szemeit bűvölje. Ez a buksi dolga. Legalább nem a nadrágjára, vagy a kabátja szárára...oh, ha csak egyszer tudna kacagni egy jóízűt!
Aztán megint magára maradt, hátán viselve a lenyugvó Nap utolsó sugarainak fénypokrócát. Szerette a naplementét, a faágak közt átbukdácsoló lággyá enyhült fényt, a kihunyó meleget. Szerette hallgatni az aludni térő madarak halkan ásító jóéjt-énekét, mely most is ott lebegett a park felett, az est némaságát csak lassan eresztve az alkonyra, a fák közé. S mielőtt megkezdődhetett volna a kihalt este, egy kismadár ereszkedett még mellé a padra, majd leszökdécselt cipője orrához, s ahogy tovareppent, egész napi felfokozott anyagcseréjének kevéssé fennkölt termékét fénylő cipőjére ürítette. A fene esne belé, gondolta mogorvaságot erőltetve magára. Pont ez hiányzott még így a nap végére! No mindegy, majd lemossa az eső...vagy kiszárad, s lefújja a szél...ha meg az sem, nos, néha a bronzszobrokat is tisztítani szokták...