Nem tudta hányadszor áll most itt, de nem is igazán ez járt a fejében. Zavaros volt a helyzet. Fejek a homokban, néhány ismerős arc, de többnyire idegen, kifejezéstelen tekintetek. Halott tekintetek. A múltból visszanéző tudatlan tekintetek. Mi történt itt, már megint? Vajon most ehhez neki mennyi köze van? Szétnézett újra, és most vette csak észre, hogy már nincs egyedül. Először is ott volt az a falka farkas, akiket még ő engedett szabadon egy másik éjszaka, amire most már nem nagyon tud visszaemlékezni. Viszont a farkasok határozottan ismerősek voltak. Figyelték őt, hörögve, nyálat csorgatva.
- Na, mi van srácok?
Picit félénk volt a hangja, és valahogy a fején kívül hallotta. Ez mulatságos lett volna, ha nem annyira szánalmas a nyöszörgése, hogy maga is megszeppent hallatán; tényleg ennyire félek?
Aztán ott figyelt a háttérben az a bizonyos meghatározatlan lény, aki tulajdonképpen akár ő is lehetett volna. Test nélkül figyelte a hatalmasra tágult pupillájú szempár és felmerült egy kérdés: Mit keresek itt?
- Halló!
A homok egyre forróbb lett a talpa alatt, vörös erek kezdtek lüktetni a kikristályosodott talajon.
- Halló! Hall valaki?
A farkasok egyre türelmetlenebbek lettek. Az egyikük felegyenesedett, és egy számot kezdett dúdolni, a The Doors-tól, meglehetősen nagy átéléssel. Hősünk a muzikális állatra nézett, és azt gondolta, ez nem túl reális, még a mostani körülmények között se. Mert hát ugyanis ez az ő egyik kedvenc száma. És különben is. Talán, ha valami kevésbé szívhez szólóval rukkol elő az ordas, még meg is mosolyogja, de ez, ez a dal, nem volt túl jó ötlet tőle.

Ránézett és hányni kezdett. Befejezte, megtörölte a száját, majd elindult a farkasokkal ellentétes irányba. Valamiért biztos volt benne, hogy nem fognak rátámadni, vagy ha mégis, akkor sincs félnivalója. A talpa átforrósodott, picit gyorsabban kezdte kapkodni a lábait, határozottan közeledve a meghatározatlan felé. Megszólította.
- Ki vagy te itt? Mit keresel itt? Miért figyelsz állandóan? Figyelsz? Hé! Neked beszélek! hadarta. Súlyos hallgatás. Nem erre számított. Úgy gondolta odamegy, és nyugodtan felvilágosítást kér, esetleg megpróbálja meghatározni. A pánik most végképp nem hiányzik. A szája széle megrándult, a feje félrebillent, megvetően nézett, majd belenyúlt az előtte álló személy arcába, tisztában azzal, hogy az életével játszik. Hirtelen valami hideget érzett, mocorogni kezdett, majd megfordult és kinyitotta a szemét.

Semmit nem látott, csak a fényes homályt. Aztán, lassan ahogy az agya is kezdett tisztulni, körvonalazódni, úgy az elé táruló látvány is egyre tisztább lett. Az ágyában volt, az ágy mellett egy pizzás doboz és egy kólás flakon hevert, nagy nyugalomban. Még volt benne egy kevés, utána nyúlt. Leesett az ágyról, de így legalább kortyolhatott a már nem hideg-még nem langyos italból. - Fúúú! Mi van most? - villogott a kérdés a fejében. Égett a mellkasa. - Valami hülyeség. Biztos. Álmodtam. De mit? (Melyik része volt álom eddigi életének) Hogy mi? - járt az agya, mikor kedvese belibbent az ajtón.

Mosolygott, láthatóan nem lepte meg, hogy párját a földön találja. (Jami - mert így hívják ezt a fiatalembert, aki most az üres palackot szorongatta - még soha nem látta őt meglepettnek; mintha minden a világ legtermészetesebb dolga lenne, történjék bármi) Kávé gőzölgött a kezében tartott csészében, a szeme úgy csillogott, mint aki világon a legboldogabb 8 éves kislány. Pedig már 28 felé közeledett. Nem mintha látszott volna rajta. Alig 23-24 amennyinek kinézett.
- Jó reggelt! - szólt és lerakta a kávét a szőnyegre. - Mit álmodtál? Nagyon nyúzott vagy. - mosolygott tovább.
- Nem tudom már. - pedig még előtte volt néhány foszlány. - Te, hogy állsz a farkasokkal?
- Egyet sem ismerek. - jött a válasz, majd tovalibbent a tulajdonosa.
Jami kávéjáért nyúlt, nem igazán értett még semmit, de tudta, hogy ebben a pillanatban, térben és időben a lehető legjobb helyen van. Belekortyolt a kávéjába, majd egy slukkra lehúzta az egészet, behunyt szemmel élvezve, ahogy végigégeti a nyelőcsövét, majd megmelengeti a gyomrát. Ez ráfért.

Felállt és öltözni kezdett. Tudta, hogy el kell mennie, és azon gondolkodott vajon hova is.
- Milyen nap van ma? - ordított ki a kedvesének.
- Szombat. - jött a válasz.
Hú, de jó! - gondolta - munka kizárva, de akkor hova? Szombat, szombat, mi lehet szombaton, amit nem lehet elhalasztani? Vagy el lehet?
- Drágám! Jössz velem? - tette fel a kérdést, hátha a válaszból kiderül valami.
- Nem tudok, szívem. El kell mennem anyámékhoz a gyerekért.
MICSODA!?? Robbant az agyába. Gyerekért? Milyen gyerekért? A mozdulatai megálltak félúton, hogy már soha ne fejeződjenek be. Milyen gyerek, milyen gyerek, milyen gyerek? Zakatolt az agyában. Még álmos vagyok, most keltem fel, a nevem nem tudom még, de erre emlékeznék. A fejében összevissza kavarogtak a gondolatok, nem igazán jutott szóhoz.
-Ja! Aha! - szólt vissza zavartan.
Szétnézett. Hol vagyok? Csak most tűnt fel neki, hogy semmi az égvilágon nem ismerős neki a szobából. Meglátott egy fésülködő tükröt az ablak melletti tölgyfa polcon. Odasietett és belenézett, némi kis támogatásra számítva, de a látványtól majdnem elájult. A szíve elszorult, úgy érezte infarktust fog kapni, az agya lüktetett, füle egyre durvábban zúgott, majd hirtelen elsötétült minden, és seggre vágta magát.
Pár másodpercig semmit sem látott, csak a sötétség, és gondolatainak letisztult képlete zümmögött a fejében: Bassza meg! Olyan távol volt most mindentől, amennyire csak valaki távol lehet mindentől.
- Ez nem történhet meg! - motyogta.
- Már megtörtént!
Ez egy új hang volt, és nem igazán az ő fejéből szólt. Nézni próbált és sikerült. A fűtőtesten tesztelt, majd mikor sikerre vitte a teszt-nézést, felpillantott a hang irányába:
- Mi van? - gondolta hangosan.
- Már megtörtént. Te akartad, vagy nem? Ha nem, akkor mit keresel itt?
A kérdések értelmetlennek tűntek, ebből úgy látszott, Jaminak még mindig semmi köze nincs semmihez.
-Mi van? - tette fel újra a kérdést, ráfókuszálva új ismerőse inggombjára.
- Figyelj Jami! (Tudja a nevem!) Nem mondhatod, hogy ez véletlen. A véletlenekről egyébként is tudod mi a véleményem. (Honnan tudnám?)
Rágyújt.
- Kérsz? - nyújtja a dobozt Jami felé.
- Kösz! - vesz el egy szálat, félig megilletődve, azon gondolkodva vajon dohányzik-e.
- Miért nem értek semmit? És, hogy kerülsz te ide?
Erre a tükörben látott arc és a hozzá tartozó test, közelebb került hozzá, leguggolt mellé és mosolyogva az arcába fújta a füstöt.
- Ne csináld már!- szólt vigyorogva - Öltözz és menjünk! Mégis mire számítottál?
És tényleg. Mire számított? Hát nem erre. Próbált emlékezni. Vajon mi zavarja ennyire? Valami halvány emléke volt egy másik világról, ami nagyon közelinek, és iszonyú távolinak tűnt. Belenézett a másik szemébe és az visszanézett belé.
- Kelj fel, és csináld! - szólt.
- Rendben - hangzott a válasz, majd behunyta a szemét és egyedül maradt. Örökre.

Kedvese bejött és szájon csókolta. Ez nagyon jó volt. Szelíd, őz szemével támogatón nézett a még mindig szűk nyílásokba az arcán, és Jami valahogy úgy érezte, hogy ez a gyönyörűség többet lát belőle, mint ő saját magából.
- Üdvözöllek nálunk. - és mosolygott, ahogy csak mosolyogni lehet.
- Szeretlek! - tört ki Jami száján ez a bűvös szó, ami most mindent rendbetett, helyrebillentett. Mosolygott. Már nem volt zavarban. Élet? Mit nekem élet? Maga előtt látta Zsuzsika lánya mindig mosolygós arcát, ami annyira emlékeztette Orsiéra és szeretett volna meghalni értük. Felöltözött. Összeszedte a szokásos dolgait, az órájára nézett. Még ráért egy pár percig. Visszament a szobába, megállt az ajtóban és körülnézett. Észrevett egy esküvői fényképet, melyen ő és felesége volt épp mérhetetlenül boldog. Egy pillanatra meglepődött, majd gyorsan megfordult és kiment a konyhába megölelni a feleségét.
- Mikor mész a gyerekért? - kérdezte
- Nemsokára indulok, csak még ezt befejezem.
Jaminak bevillant a tűzhelyen melegedő kis fazék tej. Tejberizs. Zsuzsika kedvence. Kinyitotta szemét, kibontakozott az oly jól eső ölelésből.
- Mennem kell. - szólt.
Érezte, ahogy alattomos szomorúság keveredett boldogságába, valahogy úgy, ahogy a dohányfüst járja be egy szoba minden zegét-zugát. Szomorú szemmel mosolygott kedvesére, majd elindult az utca felé nyíló ajtó felé. Orsi árnyalt aggódással szólt utána:
- Bevetted a gyógyszeredet?
- Igen. (Milyen gyógyszert?)
Hazugságtól nehéz szívvel lépett ki az utcára, észre sem véve a túloldalt várakozó farkas falkát. Felcsendült a kedvenc The Doors száma, és kisétált a balról érkező kamion elé.
Élet? Mit nekem élet? Látta véres kezét, majd valami hidegséget érzett. Megfordult és kinyitotta a szemét...