1
Tavasz. Mintha csak a duzzadó rügyekről, burjánzó nedvekről beszélnénk – a fiú megszökött, az anya belehalt, habár ez számára mindig is legenda maradt. De az élet hatalmasabb ennél. Az azúr egeken bújdokló nap terpeszkedő sugárutat világít meg; éppúgy átfogja városainkat, mint népeink hitét. Talán a jövőről beszél? – számára az idő érdektelen dolog. Elfogadta a tudomány cáfolatát. S éppoly hazug dolog lett szemében, mint a kémia képtelen vegyületei, vagy a kontinensek áttelepülése. Az őt követő korok szelleme egy szivárványszínű kolosszus képében sejlett fel előtte. S ezt nem magyarázta.
Akárhogy is, a világ hát formát nyert – ő adta neki, a létező legegyszerűbbet –, s az nem csalta meg többé, és ő sem a világot. Felfedezte az egyszerű összefüggéseket. Az éjszakába vetette magát. Kötelességét teljesítette.
S jogot nyert rá, hogy belépjen a fény gyermekeinek palotájába, fázva, éhezve, de mégiscsak élve.

2
Különös regények íródtak azokban az időkben, mikor még kietlen volt a föld, s liánok sem lengtek alá az őserdő fáiról. E távoli emlékezet vásott fogakkal mart belé egy nap. Elveszítve szerettei kegyét, asszonyai gyöngédségét, az öröklétet kapta osztályrészül. Eltorzult arccal, vicsorogva szelte a dzsungel alaktalan éjszakáit. A napvilágot nem szenvedhette, a fény megölte, rothadása megviselte volna… de elrejtették!
Közületek való volna? Nem, nem lehet. Szerethetett volna bennetek? S ti őt? Miféle kérdései ezek az elmének, míg a lélek a test felett lebeg?
Különös alak lépett be szívébe, kaleidoszkópszín tüllruhája az óra kezdetét jelezte.

Megvan az ideje az emlékezésnek, a világosságnak is. Napokig hevert bársonyos kábulatban, napokig rótta a gyomos partokat. Áldozatokat látott, táncokat. Könnyben ázó szemekkel bámulta az emberi gonoszság komédiáját. Falvak felégetése! Fajok kiirtása! Háborúk szennyes hordaléka! Látta az aggok, a gyermekek, a megkínzott leányok táborát, a német pusztaságot. Járványok söpörtek, viharok cserzették egykor olyannyira valóságos testvérei arcát. Ó, mennyire szerette volna vigasztalni ezeket a nyomorultakat! Megszaggatta ruháját, kitépte szívét, morzsákat szórt eléjük. Tékozló volt, boldogtalanságában mégis fösvény. Megértette a szeretet katekizmusát.

De olykor delejezte más is, nemcsak e vörösbe fordult, tövises világ. Ott, ahol óriás acélhidak, kvarcerődök ívén túl, olajos gépek, pompázatos szerkezetek felett a nap ragyogott, hűs habú tavak lenyomatát dajkálta, a Vénuszt látta lebegni. Karmája visszfénye volt ez, Diána, Kupido, Minerva, az avítt mitológiák. A bájos lányalak csillagszemével, zokogtató ölelésével isteni bölcsességével feledtette száműzetését. Egymáséi lettek. Időről időre meglepte őket a bűvös szunnyadás, egymás karjaiban pihegve. A nőalak feje koszorús volt, akár egy fauné.
Az én húgom volt ő, földi lány, noha nem evilági.


3
Gyöngyökkel és kagylókkal bélelt zöld tenger, mósuszillatú lagúnák, izzadó cukorföldek… Ázsia síkjai… óceánok hegyei, a emelkedőben a Jupiter dómja felé… édes és rekedtes nyögések, gyönyörtől izzó pillantások, akváriumba zárt éjszakák. Mindez a valóság. Sosem kívánta úgy az őrület porfírszerű ködét, mint most! S már késő. Az út előrevisz, ha hátrafordul, a halálba téved. Vízmosta sivatagot lát, vitrinbordó, baljós egekkel: de gyöngeségét megoszthatja végre! Leperegnek róla a vadállat kéjei, a koldusok panaszai. Időtlen immár, hogy követheti a kedves lépteit, imáit és pillantásait.

4
Az idő megállt, valóban. Hang se hallik; az utolsó madár is elköltözött a közelből. A muzsika, amely nélkül eddig nem élhetett, tajtékos zsongássá nemesült. Virraszt. S nemsokára, egy új kor hajnalán, smaragdos pálmák árnyékában, kedvese ölében végleg elszenderül. S a nép fiai és lányai, kiknek ő a békét kívánta, nem veszik le szemüket többé az égről, ahol bánatos angyalok és torzszülött kerubok kerengenek, a szívekbe hintve a világegyetem romantikáját. Azután már csak szavak és a képek özöne, elmosódva az emberiség legutolsó és legszebb álmában.

„…hogy emlékezzünk könnytelen napjainkra, a mezőre a napsütésben, a patakok csillámjára, a tamariszk illatára. Hogy emlékezzünk a dalra, mely nem hagyta nyugodni szívünk, érintéseinkre, a gyerekkor hitére, az emlékek erejére. Tekintetünk a halál tornyai tartják fogva, jellemünk, örökre keseredett marad. De jó tudnom, ha kiérek a síkra, ő velem lesz majd. Fogni fogom kezét, érezni melege oltalmát. Elég lesz – egy pillanatra.
Majd, mintha egy naplementébe ájulna, lesújt rá a halál.

5
A szeretet feloldja a magányt.