Varázslatos hópelyhek

A ház hátuljában találtam végre rád,
Egyenesen állva vártad a közelgő halált.
Odasiettem hozzád, megörültem,
Hogy végre oly soká reád leltem.

-Fogadok, hogy a gyerekek ébren vannak,
Fekszenek az ágyban, de nem alszanak.
Fekszenek, és fülelnek, érzik a szagot,
Fekszenek, s várják a nagy napot.

-Angel, bújj el a napfény elől!- szóltam,
S a következőket reszketve mondtam:
-Már csak néhány perc van hátra.-
S félve kitekintettem a tájra.

-Tudom, idejében megérzem a napfelkeltét.-
S baljósan pár pillanatra megfogta a fejét.
-Nincs időm magyarázni, de bíznod kell bennem,
Megszállt téged az a valami.- s nézett engem.

-Nem erről van szó. Tükröt tartott.
-Tükröt?- csodálkoztam rajta nagyot.
-Hogy mi vagyok, és milyen leszek,
Hogy én mindig csak rosszat teszek.

Tudni akartam, hogy miért jöttem vissza ide,
S most már tudom- ekkor megakadt a lélegzete.
-Nem, nem tudod, ezt csak nyomós okkal teszi.
Valami gonosz erő fogja magát, és te bedőlsz neki?

-Nem tudom megtenni, nem leszek gyilkos újra.
-Küzdj! –Túl nehéz!- s kezét a hajába túrta.
-Azt mondták, öljelek meg. Benne voltál az álmomban,
Így te is tudod. Azt mondták, öljelek meg nyomban.

Azt mondták, adjam át a lelkem, de nem fogom.
-Mit számít? Tudom, mit mondtak neked, tudom.
-Mert akartam. Őrülten akarlak most is téged.
Beléd akarok költözni, öntsd ki rám hát a mérged.

Tudom, hogy ez a lelkembe kerülne, ha örömöt kapok,
De az énem egy részét ez nem érdekli, gyenge vagyok.
Nem a démon az, aki ölni akar bennem, hanem az ember,
S amikor éltem, bizonyítottam nem is egyszer.

-Gyenge vagy. Mindenki az, mindenki hibázik,
Lehet, hogy emberi lelked gonoszságtól fázik.
Lehet, hogy az a gonosz hozott vissza, tehát sebezhető.
Szüksége van rád felhasználni, de megvan benned az erő.

Az erő, hogy jó útra térj. De ha most itt meghalsz,
Mindent a hátad mögött hagyva tétlen feladsz,
Akkor nem marad belőled semmi egy szörnyön kívül.
Angel kérlek, mindjárt felkel a nap, az ég tovább nem szürkül.

-Nem! Azt hiszed, ez ilyen egyszerű, ilyen könnyű a válasz?
Sose fogod megérteni, hogy mit tettem, de itt nem várhatsz!
És most menj! Hagyj egyedül. Hagyd eldobni életem.
-Nem maradhatsz itt Angel, nem engedem.

-Menj!!!- ordítottál rám végül, s a földre tepertél.
Talán nem bocsátom meg, amit akkor tettél.
-Érdemes engem megmenteni? Egyenes ember vagyok?
A világ nem kér belőlem. A nap nem nekem ragyog.

-És velem mi lesz? Annyira szeretlek.
Próbáltalak elküldeni, megöltelek.
De mind hiába. És gyűlöltem. Gyűlöltem, hogy olyan nehéz
Hogy esténként nem érint meg egy hideg kéz.

Olyan mélyen meg tudsz bántani engem Angel.-
És hirtelen sötét lett a ragyogó fényből.
Mindenről tudok, amit valaha is tettél,
Mert velem csináltad, amikor gonosszá lettél.

Istenem, bár kívánnám a halálod, de nem megy.-
És a percek gördülő könnyekkel teltek.
-Buffy, kérlek, csak had legyek erős most az egyszer.-
De egyikünk se bírta tovább száraz szemmel.

-Az erős küzd! Ez kínkeserves és sosincs vége.
Ez a mi dolgunk, és összefoghatunk végre.
De ha túl gyáva vagy, égj el, ha már nem jó lenni!
Ha én nem tudlak meggyőzni, hogy ide tartozol, akkor senki.

De ne várd, hogy végignézzem, és megsirassalak, mert…-
S akkor egy hópihe a magasból vállon vert.
A semmiből kezdett el szakadni a sűrű égből,
Ma biztos, hogy nem kapunk a meleg fényből.

Sunnydale-ben hevesen esett a hó húsz fokban,
Minden egyes darab nagy hanggal, a földdel koppan.
Senki se tudta, hogy honnan hullnak a földre,
Minden fizikai és elméleti lehetetlenséget megtörve.

És a hulló hópelyhek közt kézen fogva sétáltunk,
A havazás közben kéz a kézben megálltunk.
Nem tudtuk, hogy hogyan lesz ezek után,
Hogy miért érezzük magunkat oly furán.

A jövő nem volt fontos, hisz akkor boldogok voltunk,
Akkor csak egymásra néztünk, egymáshoz szóltunk.
Szemtől szembe a havas ég alatt,
Ez a pillanat örökre csak a miénk maradt.

2004. 09. 25. Tótkomlós
Zsingor Tünde

a www.davidboreanaz.hu -ról