143. End of days

Amikor lement a nap elmentem Buffyhoz. Amint beléptem az ajtón rögtön belébotlottam. Tudtam, hogy nem lesz semmi baja, hogy nem fog meghalni, de azért megkönnyebbültem. Édes Buffy, hát jól van. Egy gyönyörű kasza volt a kezében. Piros, fényes, fakaróval ellátva. Hát ezt kellett megszereznie, ezért hagyott ott, köszönés nélkül. Rendben, megértem. A feladat, a küldetés. Ő a Vadász.

Nem tudtam, hogy mit mondjak neki, tudtam, hogy akarok valamit, de valahogy bele kellett volna kezdeni. Hát hebegtem valamit… a tegnap estéről? Visszatértél a szívembe… A fenéket, hiba volt, a pincelakó csak egy kis kényeztetésre vágyott… ne csinál belőle ügyet! Szóval küldetés… Titkos küldetés, az jó... Most egy valami megszentelt helyre fog menni, igen, megy és kideríti a titkokat. Én meg fogom magam és elmegyek a szőlőskertbe, megnézem min ügyködik az ott…

De mielőtt kiléphettem volna Buffy utánamkiáltott, miszerint hülye vagyok. Micsoda?? Mi vagyok én? Hülye és csökönyös, és én morcizok. Ez megzakkant? Komolyan, mint aki belőtte magát…

De aztán szép dolgokat mondott nekem. Hogy én adtam neki erőt, tegnap éjjel. És hogy én mit érzek? Tudod mit? Megrémültem! Az éjjel én… - meg akartam mondani, ki akartam mondani, de valahogy mégse ment - oh, hogy én milyen balfácán vagyok! Nem megy… de… életem legszebb éjszakája volt. Ha most gúnyt űzöl belőlem, jobb ha a szívembe szúrod azt a kaszakarót… ha neked nem is jelentett sokat… Tudod, régóta élek már, mindent megtettem, veled is, olyan dolgokat, amiket nem is tudok elmondani, de… sosem kerültem, soha életemben még senkihez sem olyan közel, mint hozzád tegnap éjjel… Pedig csak annyit csináltam, hogy a karjaimban tartottalak, és néztem, ahogy alszol… és igen, igen, megrémültem. Mert olyat éreztem, mint még soha. Csodálatos volt, és rémítő.

És te ott voltál velem… igen, ott voltál, te még nem tudod, hogy mit jelent, én sem tudom biztosan, de talán… Nem, most még nem.

Inkább otthagytam Buffyt. Talán már ma, talán nemsokára hősök leszünk.

Utánamentem, hogy vele legyek, hogy vele harcoljak, hogy vele tudjam meg a titkokat. Csak egy kicsit vigyázni akartam rá, senki nem tud jobban vigyázni rá, mint saját maga, de akkor is, én ott akartam lenni. Aztán éreztem, hogy bajban van, hozzá szaladtam, hogy megmentsem… de valaki megelőzött.

Ott álltak a halott felett, amit alig fogtam fel, csak azt láttam, hogy szorosan egymáshoz simulnak, és csókolóznak. Az örök, igaz nagy szerelem. Angel. Most Buffy ajkait uralta, ahogy én is tettem sokat, de az Buffynak semmit sem jelentett. Ez pedig jelent, tudom is mennyire sokat… belefeledkezett az édes csókba. Ahogy velem soha. A tegnap éjjel után sem, nem fog soha. Miért nem tudsz így érezni velem?

Éreztem, hogy a keserű érzés a gyomromból a mellkasomba árad, és szétterjed, mint a legősibb, fekete, csupaszra maró méreg.

Látod mit tesz a ribanc?