142. Touched

A nap a látóhatár szélére kúszott... úgyhogy el kellett bújnom a sötétben. Egész nap a templomban kellett maradnom, hihetetlenül nyomasztó egy hely, fõként egy vámpírnak. És ráadásul végig Andrewt kellett hallgatnom. Véres pokol! Be nem állt a szája, már nem akarok mást, csak egy perc csöndet és nyugalmat. Olyan, mint egy gyerek... fénykoromban az ilyen dumás kölyköknek elharaptam a torkát. De most csak hallgatom, és úgy érzem, nem kell sok hozzá, hogy rávessem magam, és agyba-fõbe verjem...
Nagy sokára végre leszállt a nap, már szürkületkor elindultunk, bár még égette a bõröm a fény, csak tovább ne kelljen ott ücsörögnöm...
Hamar visszaértünk a Summers házba, persze, teljes gázzal hajtottam. Ijesztõ, hogy mennyire kiürült a város, egyszerûen sehol senki. Mintha már világvége lett volna, és mindenki elpárolgott volna a légtérben...
Amikor végre odaértem és megláttam a vadász-lányokat csak örültem, hogy végre látok valakit (Andy fiún kívül persze). Ő gyorsan valamiféle élménybeszámolót tartott, az egyetlen fontos dolgot kihagyva, majd elvonult a wc-be. Huh, de jó, végre megszabadultam tõle! Még egy perc és valami nagyon nem jót tettem volna... Kürölnéztem, de semerre se láttam Buffyt. Hol van? Erre kollektívan hebegni és habogni kezdtek, nem kell észlénynek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, valami itt nagyon nem stimmel. A vöröske emelte magához a szót, magyarázni kezdett. Buffy elment, úgy döntött, jobb lesz, ha most kissé elmegy, kiszáll... meg efféle zöldségeket. Drága Will, mennyit gyakoroltad a szöveget? Engem ezzel ne etess! Elüldöztétek, elküldtétek! Hát mik vagytok ti? Hálátlan árulók! Hiszen a barátototok! Veletek van, értetek dolgozik, nektek adja az életét, nektek is adta, meghalt értetek! És erre kidobjátok? Azt hiszitek, hogy õ a vétkes, amiért ketten meghaltak? Döntéseket hozott, ahogy mindenki döntéseket hoz... Nocsak Faith, most hirtelen te lettél a fõnök? Mindig is ezt akartad! Mostmár érzed magad valakinek? Szerinted a szónoklatok ideje lejárt? Hát rendben!
Hirtelen erõsen pofán ütöttem, õ persze nem hagyta annyiban, átdobott a szobán, hogy majd széttört alattam az asztal. Erõs lányok vagyunk, nem igaz? Nem érdekeltek! Hol van Buffy?
Hagytam a pokolba az egészet, otthagytam õket... azt hiszik, tudnak boldogulni egyedül? Buffy az igai Vadász!
Kisiettem a ház elé, és mélyen a levegõbe szagoltam. Megéreztem az illatát, tudtam jól, hogy merrefelé ment. Nem volt nehéz dolgom, csaknem üres már a város, de ha nem is lenne, akkor is könnyedén megtalálnám. Az õ illatát senkiével nem lehet összetéveszteni, nincs aki megzavarja az érzékeimet.
Elég sokat kellett sétálnom, míg megállhattam egy szép nagy ház elõtt. Mindennél erõsebben éreztem. hogy Buffy odabent van. Csöngetni akartam, de úgy tûnik, nem volt áram, úgyhogy kaptam, halkan, majd egyre erõsebben, de senki nem nyitott ajtót. Megpróbáltam bemenni, és rögtön sikerült. Beljebb léptem, Buffy az ágyon feküdt, békésen. Mondtam neki, hogy érdekes, hívás nélkül is be tudtam jönni, ez a város... ez már tényleg teljesen az övék... Buffy, voltam a házadban... Faith lett a vezér, nem igaz? Kihasználta, hogy egy percre nem vagy a topon, na igen... De Buffy azt mondta, hogy nemcsak õ, mind ezt akarták. És azt mondta, menjek el. Nem, dehogy megyek, kedves Buffy, ettõl jobb kedved lesz: Igazad volt, tényleg rejtegetnek ott valamit, valamit a pincében. Igazad volt!!
De õ azt mondta, nincs jól... Buffy, nem hazudhatsz! Elüldöztek, nem lemondtál, és ez tudod mit jelent? Vissza tudsz menni, és visszaszerezni! Ezt kell tenned. Visszakaphatod õket.
De azt mondta, nem akarja, hogy fáradt... de szükségük vannak rád! Te vagy a vezérük! Teljes a káosz odaát... mondhatni... mindenki fél, túlteng a rendetlenség, és... hát rendben, nem sokat láttam... verekedtem Faithszel egy kicsikét...
Buffy úgy mondta, ez a baja... csak az, hogy bárhogy dönt, valaki meg fog halni. Igen, meg fognak halni... Buffy, a harc áldozatokkal jár. Közömbös szó lenne? Csak lányok, és meghaltak, és õ nem is gondolt rájuk... aztán kifakadt. Sokat változott az utóbbi idõben, de van, ami ugyanaz. Nem tud kötõdni. Próbálnak vele lenni, de õ nem tud, nem hagyja... Hogy én tudom-e... de azért volt valami, valami kötõdés köztünk, ne mondd, hogy nem! Te még mindig azt hiszed, hogy én a reménytelen lányhoz vonzódtam, csupán ezért? Szerinted csak ennyi volt?
Többet éltem mint te és többet voltam halott... sok mindent láttam, és sok mindent tettem amit te ne tegyél soha... sosem az eszemrõl voltam híres, az ösztönöm hajt, és a kettõ nem ugyanarra, sok a hibát követem el, xar dolgokat, és csak egyetlen dologban vagyok biztos: Benned!
Figyelj, nézz rám! Nem kérek semmit tõled, nem azért mondom, hogy szeretlek, mert akarlak, vagy mert nem kaphatlak meg... egyszerûen szeretlek, ami vagy, amit teszel, ahogy próbálod tenni... Láttam a kedvességed és az erõd, a legjobb és a legrosszabb arcodat... értem, hogy ki vagy valójában! Egy fantasztikus nõ vagy... A nagy õ vagy!
Talán nem akarsz az lenni... de mindenkinek megvan a maga keresztje, amit vinnie kell, akár akarja, akár nem.
El akartam menni, mondtam Buffynak, hogy pihenjen, majd még benézek hajnal elõtt, hogy hogy döntött... De azt mondta hogy maradjak. Hát rendben, nekem mindegy, szívesen maradok. Elüldögélek ebben a nem túl bizalomgerjesztõ fotelben...
De azt akarta, hogy menjek hozzá. Velem akart lenni. Azt akarta, hogy öleljem át, vegyem a karjaimba... Melléfeküdtem az ágyba, és magamhoz öleltem, éreztem minden porcikáját... a szemembe nézett, olyan mélyen, mint még soha, csak bámultuk egymást, szavak nélkül... Úgy éreztem, ahogy itt fekszünk, teljesen az enyém, és én teljesen övé... aztán már nem nézett rám, mert lehunyta gyönyörû szemeit. Elaludt, a karjaimban, és én símogattam a haját, csókot leheltem rá, amiben minden szeretetem benne volt, és néztem õt... az egyetlen szerelmemet... Sosem gondoltam, hogy valójában ilyen közel fog engedni magához... És most megtöltötte békével a szívemet... a lelkemet... Mígnem én is elaludtam, telve az illatával, érezve a szíve dobogását...
Egyedül ébredtem, egy levéllel a párnán...