133. Show time

Nem tudom, hogy mennyi ideje vagyok itt, mennyi ideje kötöztek ki a barlang falához, hogy aztán néha leszedjenek és megkínozzanak... Legtöbbször Buffy testében látom. Szörnyű rablás, szőke tincsei alól nem ő szól. Ez csak látomás, csak a szerencsétlen, bolond Spike szelleme. De nem tud megérinteni, csak parancsot ad, a démon, az a vámpír-fajzat, csak ő tud hozzám érni. Csak ő tud bántani.
Gyakran álmodok Buffyról. Arról, hogy sikerül elég erőt gyűjteni magamban, kiszakítom a kezeim a láncokból, és ki tudok menekülni... és Buffy értem jön, megment, kivisz engem ebből a pokolból...
De ez csak álom, aztán felébredek, én még mindig ott vagyok megkötözve, kiszolgáltatottan, harmatgyengén.
És Buffy, nem az igazi Buffy, a csalás, nekem duruzsol, hogy sosem, sosem fog eljönni értem. Nem fog megmenteni. Hiszen miért is tenné.
Miért akarna megmenteni?
De Buffy hisz bennem.
El fog jönni értem, el fog jönni értem, el fog jönni értem...
És nem hallok mást, csak ezt mondogatom, mint valami varázsigét... Nem hiszem, hogy el fog jönni értem. De tudom, tudom, tudom...
Aztán megint láttam, késsel a kezében. Oh, csak nem meg akarsz ijeszteni? Te nem tudsz hozzámérni. Te nem vagy valóság! Csak beszélni tudsz.
De most nem mondott semmit, némán hozzám lépett, és én megéreztem... éreztem a teste melegét, és a szíve bobogását, és láttam, ahogy nézett... az életet benne...
Elvágta a köteleimet... álmodok-e, vagy ez a valóság? Amint eloldozott erőtlenül estem előre, és hozzá értem. Hozzám ért. Éreztem őt... hogy ez valóság, ez tényleg valóság...
És csak kifakadtak belőlem a könnyek, szívem minden könnyei, mert igaz volt, amit egyre reménytelenebbül hittem... Buffy eljött értem, és Buffy hisz bennem.