132. Bring on the night

Nem tudom, hogy mikor ájultam el, de arra ébredtem, hogy valaki húz, vonszol maga után, és nem tudok ellene mit tenni. Teljesen le voltam gyengülve, a fejemet is alig bírtam felemelni. Az a démon... az ősi valami... ő rángatott, és én láttam magamat, de nem, nem én voltam, ez csak illúzió, csak a személyes szellemem. És láttam Drusillát, olyan volt, mint régen, úgy beszélt mint régen... és büntetett. Azért, amiket régen csináltam. A démont úszította rám, szépen kikészített... ahogy én régen, a fekvőbe rúgva, de tudod, én nem fogok meghalni. És nem fogok meghalni akkor sem, amikor a víz alá nyomják a fejemet, megtelik a szám és az orrom gyilkos vízzel, és bánt, bánt... Szükségem van a levegőre, szabad útra a torkomban, hogy újra megtölthesse a tüdőmet. Sokszor megfulladok, de nem halok meg. És olyan rettenetesen gyenge vagyok, kiszolgáltatott, ahogy nekem voltak kiszolgálva akiket megöltem... akiket megkínoztam...
Drusilla alakjában állt előttem. De ez hazugság. Azt akarja, hogy hozzá tartozzak. Hogy megint gonosz legyek. Jobb volt gonosznak lenni, nem? Nem, nem érdekel, nem leszek többé az ő szolgája, a marionettbábúja, nem teszem többé amit ő akar... Én én vagyok, a pokolba is, és üthet, üthet amennyit akar... nem adom fel magam! És tudod, már nem hiszek magamban, én nem... de... de Ő igen!