127. Selfless

Ott ültem teljesen magamba zuhanva, és bámultam, hallgatóztam... amikor Buffy megjelent. Mindig csak erre vágyok. Hogy velem legyen. Hogy kedves legyen. Hogy... hogy elmondhassam neki, milyen ez az egész. Meséltem neki Drusilláról. Akit megöltem volna érte. Ő mindig is őrült volt. Olyat látott, és olyan hallott, amit én nem. Megbabonázva bámulta az eget, hogy vér csurog a csillagokból, meghintve a látóhatát szélét. Akkor is az eget bámulta, amikor bent volt. Ő hallotta az éneket, amit a haldoklók sikoltanak magukból a csöndben is. Lenyűgözte az egész. Engem pedig ő nyűgözött le, a maga módján... És mostmár teljesen megértem őt. Idebent sírnak vért a csillagok. Látom, és hallom őket.
Buffy pedig mosolyog rám, tudja, hogy én én vagyok, és hogy ő pedig ő, és mindegy mi történt, mi majd átjutunk rajta, együtt... segít nekem, kivisz engem innen, hiába mondom, hogy nem kell, nem érdemlem meg, ő erőt ad nekem, ő velem van... megmutatja, hogy hová menjek... megmutatja...
Az arcomhoz ért, én pedig magamba roskadtam, és éreztem a keze érintését a hajamon...
Buffy megszólalt, de valahonann messzebbről... felkaptam a fejemet, és nem állt mellettem senki... Eloszlott mint az álom... Buffy ott állt az ajtóban... igen? Nem, nem hiszem. Ez nem igazi... ezt csak elképzelem, mint mindig, mindent. Ez nem valóság! Csak hallucinálok! A pokolba Buffy tűnj már el innen! Most keményen szólsz hozzám? Rám parancsolsz? Hogy itt minden, minden rossz? Hogy menjek el? Buffy, drága Buffy, nincs hová mennem, tudod... De menj már innen, tűnj innen, nem akarlak hallani, nem hallak, te csak mese vagy, te csak az agyam... menj innen, takarodj, hadd legyek magamban!