Valamikor lestük ezt a tájat elveszetten

De titkos homályba vész

Ez a régi emlék.

Azt hiszem mindig is ismertelek

Talán szíved akkor még másként rebbent

És én is más szemekkel néztem e világot,

Talán nem is ezt, annyira máskor.

Talán madarak voltunk valamikor

Borzolt tollakkal szárnyalón

És odaföntről lestük a fák

Füvek, dombok vad kuszaságát

Vagy virágok voltunk, fehér szirmocskákkal,

Fűszálak, csillanó éllel

Messzi fák, mik bús ágaikat

Átvetik az úton, egymást elérve.

Lehettünk állatok, vagy emberek

Vagy egy-egy csepp eső,

Halvány fénycsíkja a naplementének,

Lustán végigterülő rét, zord erdő.

Bármik és bárhol is lehettünk

És amikor még nem is léteztünk

Csak azt tudom, hogy mindig ismertelek,

S mindig, ha nem is lehet, szerettelek.