Amikor a halál a vállamra száll…

Sötét perceim magányában,
mint bányák korom-gyomrában
nehezül,
szenderül,
a vén idő.

Pereg le a pillanat némán,
mintha a halál várna én rám,
s velem ül
egyedül,
- oly’ rémítő!

Kósza fuldokló pillanat
tör fel belőlem, mint egy villanat
a mélyről,
a létből,
de honnan jő elő,

hogy így rámutat gyászos,
szétáradt magányom
korhatag,
hallgatag,
az emberből

felsíró, üres csendjére,
a jeges rémálmok dermedt kékjére,
illatát, delejét
viharát, hidegét
felidézve,

mint egy szürke bába
ki a halálom kába
ájulását
(a lét árulását)
veszi kézbe?

Sötét a pillanat, fuldokló a csend,
amint kihűlt nyomaival körültem leng
kivégezve engem,
bevégezve kedvem
a halállal játszót,

ami oly sokszor sóvárogta már,
szagolta, kutatta, kereste okát
a pusztulásnak,
a vérhullásnak,
és találta százszor.

Százszor, meg ezerszer zuhant rám,
hogy mily egyedül van a fajtám
és én is,
ki fél is
ettől nagyon,

de tudva, hogy nincs menedékem
mert magam vagyok e bolygó-vidéken,
így ha a halál,
a vállamra száll
csak hagyom.

A sorsom kiosztott sors, igaztalan, fonák,
de a halandóé eleve sötéttel szőtt fonál,
mind ilyen:
idegen,
s emberhez méltatlan.

Így már mit bánkódnék, ha múlik,
amikor éltem pillanata hullik,
vagy ha ledöfnek,
s földdel födnek,
vagy ha egy ér bennem elpattan?

De hol vannak a hűek, az igaz barátok?
Elmaradtak mind, egyet se látok.
Nevük is,
helyük is
betemettetett.

Kit a messzeség, kit a szorongás, kit a félelem,
kit csak az idő sodort el, vagy az életem
vélt mássága,
visszássága.
Helye lett, vetett

sodrással kergetett száműzetésbe
taszítni engem, önmagam börtönébe;
kínlódva,
kínt hordva
baráti szó nélkül,

amíg a test ráng, sikolt és hörög,
amíg a szív már csak alig zörög,
s a seb nagyon
(mi én vagyok),
puffadt duzzadássá kékül.

És a szerelem, a mindent megédesítő,
a boldogságot viharként felélesítő
Ámor?
A mámor
delejezője?

Hogy illant így el, mint a nyári harmat,
langyos, ébredő szellő fuvallat
felszálló
szétmálló
ködlegyezője?

Ki lopta el mellőlem társaim
- kikről hittem, hogy énem másai
egy szívvel,
egy hittel
égve,

örök, romlatlan célért dobogva,
fénylő hervadatlan ügyért lobogva -,
a sok társ
hová szállt,
széledt?

És a cél, meg a jó, meg az Isten,
mért van az, hogy velem most egy sincsen,
vagy ha van is
hallani is
szeretném

amint szól, int vagy üzen,
és lángra gyújtja újra a tüzem,
hogy a sok kérdésem
és szenvedésem
feledném.

De így marad: hontalanság, magány,
enyhe penész illatú halál
hívogatón,
(már nem is riogatón)
mely csábít

elmúlni, süllyedni, veszni,
eltűnni, porlani, nem-lenni;
mert az élet fajából,
no meg a lelkem is magából
kilök és elhárít.