Tovább
2005.02.27. 16:02
pörögnek a homokszemek, könyörtelenül, megállíthatatlanul
Tovább
- Nem tudom, hogy képes leszek-e erre még egyszer - mondta szomorúan Buffy.
Fáradtan ült a kanapén, ahhoz sem volt kedve, hogy lóbálja a lábát.
- Elfáradtam – folytatta egykedvűen, Giles-ra nézve – Faith nem jó? Vagy bármelyik másik Vadász…
- Még mindig te vagy a legerősebb – mondta Giles együttérzően.
- A történet még mindig ugyanaz – mosolygott gúnyosan Buffy – teli van a világ Vadászokkal, és még mindig én vagyok a kiválasztott, nem igaz? Ez sosem fog már megváltozni?
„Nem hiszem” gondolta az idős figyelő, de hangosan nem mondott semmit.
Buffy lassan felállt, és az ajtó felé indult.
- Ez a kötelességem – jelentette ki, és elment.
Körülbelül fél éve költöztek Cleveland-be, az másik Pokol szájához. Ez tulajdonképpen nagyon igazságtalan, Buffy már győzött, Sunnydale-nak vége, igazán megérdemelt volna egy kis pihenőt… De az alvilág hívásának nem mondhatott nemet. A Pokol szája körül erősen mozgolódtak a gonosz energiák, és ezt csak az eredeti, igazi Vadász szoríthatta vissza. Egyszerűen így volt megírva.
Buffy karót ragadott, és egyenesen a rátámadó vámpír szívébe döfte. Hihetetlenül értett a dolgához még mindig, pontosabban most még sokkal jobban.
A pokol kapuja sárgán izzott, a föld megremegett, kitörni készült odalentről a Rossz. Az ’alulról jön és elnyel’ történetnek még nem volt vége. Sohasem lesz vége, az Első mindig itt lesz, hiszen része a világnak. Ott lakik mindenkiben, és lesznek idők, amikor majd újra erőre kap. Talán akkor már nem lesz Buffy, vagy öreg lesz, és megfáradt… de a gonosz újra vissza fog térni, amikor elég erőt gyűjt majd hozzá. Ki menti akkor majd meg a világot? Ki tudja.
A sárga fény körbeölelte Buffyt, de ő mit sem törődött vele. A pecsét közepébe állt, és teljes erővel belecsapta a kezében szorongatott kardot.
Már megint megmentette a világot.
Ez nem volt akkora fenyegetés, de azért mégis.
Azonban ezt már régóta nem ünnepelte meg. Mondhatni ez annyira mindennapos esemény volt itt, szó szerint mindennapos, hogy figyelmet sem szenteltek neki. Buffy egyedül indult útnak, nem volt szüksége segítségre. Willow és Kennedy egyébként sem voltak itt, messzire utaztak, a kis Vadász és a boszorkány… Xander is új életet kezdett, nem találkozott már olyan gyakran a régi barátaival, Buffy nem is látta még az új barátnőjét. Dawn kollégiumban lakott, és csak nagyritkán látogatott haza a hosszú hétvégéken. Egyedül Giles maradt vele, mint az örök figyelője, de az ő kapcsolatuk sem volt már a régi.
Buffy emlékezett még Sunnydale utolsó napjára, amikor azt hitte, most végre vége van annyi rossz dolognak, most majd minden jobb lesz… nem lett az. És Buffy nem volt már kislány, felnőtt, és egyedül volt.
A Vadász kedvetlenül sétált hazafelé, nagyon sötét volt, úgy tűnt, mintha a csillagok sem ragyognának odafent az égen. Ki tudja, talán aznap nem is ragyogtak. Vagy csak a felhők takarták el őket.
De nem volt egyedül, csak túl fáradt volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Hátulról érkezett a támadás egy magas démon személyében, és hamarosan gyors küzdelem vette kezdetét. Ütések, rúgások követték egymást, míg Buffy nagyon nyekkenve a földön találta magát. A démon szúrt, és Buffy vére csendesen kiserkent. Sikoltani akart a fájdalomtól, de nem jött ki hang a torkán. A démon vigyorogva nézte a földön fekvő a lányt, nyilván roppant büszke volt, hogy ilyen egyszerűen legyőzte a nagy Vadászt.
Vagy talán azt sem tudta, ki az.
De nem vesztegelt olyan sokáig a haldokló mellett, gyorsan otthagyta, nem is akart tőle semmit.
Buffy csak bámult, egyenesen a csillagtalan éjre, de közben valami egészen mást látott. A dicső múltat, a barátait, anyukája mosolyát, Angel gyönyörű szemeit, mind vele voltak, mind ölelték őt, és mind szerették. Ahogy régen.
Egyszerű temetése volt, de mindenki eljött, és mindenki megsiratta.
Aztán az élet ment tovább.
Annie Flower
|