Amit az idő sem koptat meg

Willow hason feküdt az ágyán, és egy könyvet olvasott, teljesen belemerült a sorok közti varázsba. Nem, nem tanult, éppen egy boszorkánykönyvet olvasott, nem csoda hát hogy ennyire elvarázsolta.

Apró kopogás hallatszódott. Willow először felkapta a fejét, és kiszólt, hogy ’szabad’, majd felkelt az ágyból, hogy illően fogadja a látogatót.

Az ajtó lassan kinyílt, és láthatóvá vált az előtte álldogáló alacsony fiú.

A fiú, aki összetörte Willow szívét.

A fiú, akit szeretett.

Oz.

- Szia Willow – köszönt egyszerűen, egy másodpercre sem engedve el a lány tekintetét.

Will először meg sem tudott szólalni, csak nézte a fiút, akit már oly régóta nem látott… Aztán csak összeszedte magát, és hebegve ő is köszönt, majd az is eszébejutott, hogy be kéne hívni a fiút. Szóval elállt az ajtóból, és betessékelte Ozt.

- Látom még mindig foglalkozol a boszorkánysággal – emelte meg Oz az ágyon heverő igen vastag könyvet.

- Igen, igen, nagyonis – mondta Will egy kicsit zavarban – Elég sokat fejlődtem az utóbbi időben… amióta van segítségem… úgy értem… mostanában összejárok néhány boszorkánnyal… és együtt gyakorolunk…  

Oz csak mosolygott és hallgatta a lányt. Ahhoz igazán értett. És igazán hiányzott neki a kedvese hangja.

- De miért én beszélek? – szakította félbe saját magát Will – Merrefelé jártál ennyi ideig?

Oz pedig mesélni kezdett. Mesélt a vándorlásairól, amikor mérföldeket utazott, és nem volt semmije csak a kocsija, mesélt a bölcs emberekről akikkel találkozott, akiktől annyi mindent tanult, mesélt a fellépéseiről, amikből épphogycsak megélt, és mesélt más vérfarkasokról, akik segítettek neki megismerni önmagát, az erejét, mesélt különleges, természetfeletti tárgyakról, arról, hogyan szerezte meg őket, és hogy milyen hatással voltak rá… annyit mesélt, amennyit talán még életében sohasem, Will pedig szótlanul, vagy kíváncsian kérdezgetve hallgatta őt, míg egészen lement a nap, és sötétség terült a szobára is.

Akkor Willow és Oz sétálni indultak az éjszakában. Annyira régen nem voltak így együtt, és egyszerre megmozdult minden emlék, a régi beszélgetések, hallgatások, kézenfogások, szülinapok, éneklések, suttogások és csókok… és a hasító fájdalom is, amiért ennek vége szakadt. De az nem hasogatott már többé – lágyan feloldódott a hűvös éj levegőjében.

- Látom már nem figyeled a hold állását – jegyezte meg Oz mosolyogva mikor megpihentek egy kis park békéjében.

- Oh, hiszen telihold van – csodálkozott az égre tekintve Will – És te jól vagy. Ez csodálatos! Hogyan csináltad?

- Meg tanultam kontrollálni a vérfarkas énemet – magyarázta kedvesen Oz – Sőt, megtanultam értékelni is a hatalmamat. Teljesen ura vagyok magamnak.

- Nem is tudtam, hogy ez lehetséges – mosolygott büszkén a lány, és megpihentette a szemét a hold kerek arcán, és az eget csipkéző csillagokon.

Sokáig ültek így a padon egymás mellett, és észre sem vették, hogy a kezeik közben összekulcsolódtak.

Késő éjszakáig együtt voltak, némán és boldogan, amíg már rettenetesen elálmosodtak, így lassan hazaindultak. Oz a szobájáig kísérte Willt, ahol egyszerűen búcsút mondtak egymásnak.

- Van hol aludnod? – kérdezte azért a lány.

- Persze, ne aggódj – mondta Oz. Tudta, hogy még korai lenne éjszakára is itt maradnia kedvesével. Neki kell még idő hozzá.

Úgyhogy beült a kocsijába, és ott érte utol az álom, mint az utóbbi időben oly sokszor.

Hatalmas bulit szereveztek Oz visszatérésének örömére. Szombatra való tekintettel este az egész csapat bevonult a Bronze-ba, és szegény Oz nem győzött válaszolgatni a kérdésekre. Ez tényleg elég fárasztó volt neki, sosem volt az a fajta ember, aki szívesen csicsereg órákat mindenféle apróságokon. De annyira nagyon örültek neki!

Oz végül, hogy meneküljön a kérdések hada elől, beállt gitározni az éppen fellépő együtteshez. Azok szívesen fogadták őt néhány szám erejéig.

Willow is egy kis magányra vágyott, így elhúzódott Buffyéktól, keresett egy távoleső helyet és Ozt nézte, ahogy beleéléssel gitározik a háttérben. Azonban valaki mégis megzavarta a lányt az elmékedésében.

- Örülsz, hogy újra itt van, igaz? – kérdezte a hosszú, szőkehajú lány.

- Szia Tara – mondta Will a boszorkánynak, és bámulta tovább a színpadon játszó fiút.

- Annyira régen elment – mondta gondolkozva Willow – Azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni őt.

- Szereted, igaz? – kérdezte Tara szomorúan.

Willow hosszan, szótlanul nézte Ozt.

- Igen, szeretem – mondta végül – Mindennél jobban szeretem.

Tara végtelenül szomorúan bólintott, de Will ezt nem is vette észre.

Egy ideig még nézte a gitározó szerelmét, aztán a szám véget ért, és Oz elhagyta a színpadot. Buffyék boldogan tapsoltak és gratuláltak Oznak. Ha egyszer már olyan régen gratulálhattak…

Egy rövid szünet után az együttes tovább folytatta a zenét, az eredeti gitárosukkal. Willow pedig megmentette a vallató-bizottságtól Ozt, a Bronze közepére sétáltak, és táncolni kezdtek. A testük finoman ért egymáshoz, ahogy együtt, harmóniában mozogtak. Kétségkívül gyönyörűek voltak.

Willow mélyen Oz szemeibe nézett, azokba a békés, kedves szemekbe…

Ajkaik lassan egymáshoz értek, és tökéletes csókban forrtak össze.

Buffy és Xander mosolyogva nézték őket.

Annie Flower