Néhány pillanat

Az alábbi dolgoknak kellett szerepelniük benne: 

szavak: gumiabroncs, részecskegyorsító, kenyérpirító, tűlevelű jukka, pszichoszaltó, bohóc
helyszínek: kacsaúsztató, állatkert

- És egész pontosan mi is ez? – Jonathan kíváncsian lesett át Warren válla felett, és megszemlélte a fura, drótokkal teliaggatott gépet.

- Elmennél a hátam mögül?! – válaszolt agresszíven Warren – idegesítő vagy!

- Jól van na – mondta erre sértetten – már kérdezni sem szabad?

- Részecskegyorsító – jelentette ki tömören.

- Megint? – szólt bele Andrew is.

- Nem, ez másfajta. A láthatatlanság már lejárt. Ezzel itt néhány pillanat alatt vénasszonnyá változtathatjuk a Vadászt.

- Húha – csodálkozott rá Andrew –Mint a Star Trek Voyager 111. részében.

- Dehogyis… - zavarodott meg Warren – Ott azért haltak meg, mert csak másolatok voltak, nem emlékszel? De nem mindegy? Most kikészíthetünk mindenkit aki az utunkban áll… és miénk a pálya.

- De… ezt mégsem kéne… - lelkiismereteskedett Jonathan – Emlékszel Janeway kapitány arcára? Borzasztó volt…

- Igen, az tényleg szörnyű volt… De most a Vadászról van szó! Az ellenségünk – jelentette ki Warren – Te pedig velünk vagy nem igaz?

- De, persze…

- Akkor fogd be, és tűnj el mögülem, így nem tudok dolgozni!

*

Buffy éppen szokásos esti vadászatát ejtette meg, eléggé nyugis volt a terep. Már negyed órája cikázott a sírok között, de eddig nem találkozott senkivel. Azért jellemző, hogy sirató emberek sincsenek a temetőben, persze éjszaka nem is annyira szokás… na meg ez Sunnydale, ennyi hozzátartozik az életösztönhöz.

Buffy fáradtan ült le az egyik sírkőre, és elmeredten bámulta az éjszakát.

Spike pedig őt bámulta.

Egyelőre jó szokásához híven titokban, persze ez nem maradhatott így sokáig. Buffy egy idő után megérezte, hogy itt van, és akkor nagy mosolygósan meg is jelent.

- Jó estét kedvesem – köszöntötte Buffyt.

- Tudtam mi hiányzik – mondta gúnyosan a lány.

- Igazán? – kérdezte idegesítően Spike.

- Nem.

- Pompás...– játszotta volna tovább, de ekkor megzavarta őket valaki.

Vámpír volt az bizonyos, de nem a szokványos fajtából. Legalábbis öltözködésre elég különleges volt, ha lehet ilyet mondani. Hogy pontosítsunk piros cipőben és színes egyberuhában mutatkozott, kifejezetten vidáman nézett ki. A kipingált arcról nem is beszélve.

Magyarul bohóc volt.

Buffy és Spike egy kicsit érdekesen néztek rá, amíg az még a tetejébe le is vágott egy kis előadást. Aztán végülis komolyra fordult a dolog, ha lehet ilyet mondani efféle helyzetben. A bohóc egy barátságtalan rúgással emlékeztette Buffyt arra, hogy mi is a dolga, a lány pedig gyorsan eleget tett neki. Néhány másodperc múlva a vámpír szürke porként hullott alá.

Buffy egy ideig hitetlenkedve állt a karóval a kezében, míg Spike nagy nehezen megszólalt:

- Mindig is tudtam, hogy valami nem stimmel a bohócokkal.

Ennyi bőven elég volt ahhoz, hogy mind a ketten hangos nevetésben törjenek ki, és ne is tudják abbahagyni kb fél óráig. A végén már odáig fajult a dolog, hogy fuldokolva fetrengtek a földön a hisztérikus röhögéstől. Ha most egy vámpír épp arra járt volna könnyedén megtámadhatta volna őket, na persze valószínűleg halálra rémült volna szegény tőlük, és önszántából menekül a világ másik felére, nehogy elkapja az új terjedő vírust…

Ugyanazon az éjszakán, valahol messze…

- Hadd lőjek én! – kérte Andrew.

- Szó sem lehet róla – közölte szigorúan Warren – ez az én fegyverem, még a végén elrontjátok mint a múltkor. Láthatatlan Buffy, vicces… El a kezekkel! Azt akarod, hogy rajtad próbáljam ki?

A három fiú a parkban veszekedtek, egyelőre csak a fegyver tesztelésén. Végül nagy nehezen megegyeztek, pontosabban Warren tisztázta, hogy övé az első lövés joga. Megcélzott egy kicsi facsemetét, nemrég ültették ide társaival együtt, mind tűlevelű jukka volt. Warren felkészült és meghúzta a ravaszt. Az immár idomosabb fegyverből egy sárga fénysugár csapott ki, a vékony fa pedig rögtön hízni kezdett, hosszú ágakat növesztett, a kérge megrepedezett, és méltóságteljesen meredezett magasan az ég felé.

- Na. – mondta büszkén Warren – kettes fázis?

Újra meglőtte a fát, az még magasabbra nőtt, de aztán megritkult a lombja, lehullottak a levelei, törzse megkorhadt. Gyengén megremegett, majd nagy robajjal kidőlt, majdnem agyonnyomva Jonathant.

- Hé vigyázz! – kiabált erre ijedten.

- Nyugalom. Látjátok, működik!

- Igen… de honnan tudhatjuk, hogy emberekre is ugyanígy hat? – aggályoskodott Andrew.

- Ugyanígy hat – jelentette ki Warren - most pedig húzzunk innen mielőtt mindenki idecsődül erre a nagy zajra.

*

Még nem ment le teljesen a nap, úgyhogy Spike egy pokróccal a fején rohangált az utcán. Buffyhoz sietett. Egyébként az is egy érdekes kérdés, hogy ilyenkor a járókelők miért nem hívják ki a mentőket a most szabadult őrülthöz… na mindegy. Ezzel jár a vámpírság. Szóval Spike berobbant Buffyékhoz a hátsó ajtón át (majdnem szó szerint). Buffy ijedten nézett fel a zajra, majd sűrűn sóhajtozni kellett.

- Hjaj Spike, ma szabadnapom van.

- Szia – köszönt barátságosabban Dawn.

- Tanulhatnál jómodort a húgodtól – jelentette ki Spike – egyébként jó estét. Látom, társasoztok… beállhatok?

- Nem! – vágta rá Buffy.

- Persze – mondta Dawn, és szúrós tekintetett lövellt a nővére felé.

- Mikor volt enyém a döntés – nézett az ég felé Buffy, és helyet szorított Spike-nak is.

- Pirossal leszek – mondta Spike vigyorogva.

Később…

- De csak azért nyertél, mert csaltál. – jelentette ki nyugisan Buffy.

- Dehogyis csaltam! Különben is, nem tudom ki csinált pszihoszaltót a 12.-es mező előtt… - vádaskodott Spike.

- Az teljesen szabályos! Nézd meg a szabálykönyvet ha nem hiszed el!

- Persze. A francokat szabályos! Én már akkor is játszottam ezt a játékot amikor te még nem is éltél, szóval jobban tudom.

- Nem, nem tudod jobban. Annyi idő alatt szerintem már bepókhálósodott az agyad!

- Igazán? Kötve hiszem, kislány!

- Megoldható!

- Hagyjátok már abba! – lépett közbe Dawn – És még én vagyok a gyerek? Ez csak egy játék!

- Persze hogy az – mondta Buffy.

- De akkor is nekem van igazam.

- Nem, nincsen – mondta Buffy ellentmondást nem tűrő hangon.

Spike legyintett egyet, és sóhajtozva leült a konyhapultra. De úgy tűnik a Vadász kötekedős kedvében volt, ezt is rögtön leszólta.

- Letápászkodnál az asztalról? Nem arra találták föl.

- Hűtsd le magad szivi– mondta Spike ezúttal mosolyogva.

Erre Buffy úgy látszik egy kisebb idegrohamot kapott, felkapta a legközelebbi tárgyat ami a keze ügyébe akadt, és Spike-hoz vágta. Történetesen a kenyérpirító volt az, ami végülis nem kicsi térfogattal és súllyal rendelkezik, így hát Spike sem lett túl boldog tőle.

Pár pillanatig úgy tűnt, elkezdenek verekedni, itt a konyha közepén, szerencsére azonban Dawn-nak újfent sikerült közbeavatkoznia.

- Normális vagy Buffy? – kérdezte idegesen a nővérétől – összetört. – mutatott a földön heverő kenyérpirító-maradványokra.

Ettől sikerült egy kissé lenyugodnia, és még Spike-nak is odavetette, hogy bocs.

- Semmi gond – mondta a vámpír – nagyobb dolgokat is vágtál már hozzám – célzott valami olyasmire, amiről Dawn nem tudott, Buffy viszont nagyonis. Így sikerült egy kissé zavarba hoznia a Vadászt, és hát ezért már megérte.

Az illő hatásszünet után aztán Spike közölte:

- Különben nem ezért jöttem. Nem hallottátok? Furcsa dolgok történnek az állatkertben.

- Micsoda? – nevetett Buffy az ’állatkert’ szón. Valahogy nem illett Spike szájába.

- Te nem nézel híreket? Sorba pusztulnak az állatok, nem egyszerű módon.

- Igen? És úgy gondolod meg kéne nézni.

- Te vagy a Vadász, te gondolkodol – mondta Spike.

- Ha-ha – válaszolt Buffy gúnyosan – mondhattad volna korábban is, már rég bezárt.

- Alapból is, ezek miatt az esetek miatt. De azért be lehet lógni.

Így is tettek, még azon az éjjelen fogták magukat, és átmásztak az állatkert kerítésén. Nem valami jól őrizték a terepet, de hát ki az az ütődött aki éjszaka beszökik egy állatkertbe? Hát persze, hogy csak a Vadász és a házi-vámpírja.

- Nem tudom, hogy mit vársz, mit fogok találni… - sóhajtotta Buffy.

- Bármit ami szokatlan – így Spike

- 5 éve nem voltam itt… fogalmam sincs, hogy mi a szokatlan…

- Én pedig még sohasem – mondta Spike – sőt ami azt illeti úgy általában állatkertben sem nagyon.

- Komolyan? – nevetett Buffy – kétszáz éves vagy és még sohasem voltál állatkertben??

- Csak százhuszonnyolc – mosolygott Spike.

- Ezt nem hiszem el – vidámkodott tovább a lány – Te sosem voltál gyerek?

- De igen, csak akkor még más idők jártak. Különben is, ez brutális dolog, nem?

- Vámpír vagy… ne mondd, hogy érdekel, ha be vannak zárva ezek az állatok!

- Miért ne? Vámpír vagyok, és szíves örömest vadászok az emberekre, de nem zárom be őket –nos, többnyire- csak hogy nézegessem őket… - mondta hevesen Spike – mindezt persze múlt időben – célzott kedvetlenül a chipjére.

Beszélgetés közben ráérősen sétálgattak a ketrecek és egyéb tárolóalkalmatosságok között, bár a legtöbb üres volt, köszönhetően a helyzetnek, na meg éjszakára egyébként is szokás bezárni az állatokat a belső térbe. Azért néhány állatkának most is szabad volt kijönnie az ég alá, például a madaraknak, a nagymacskáknak és a majmoknak.

Spike meg is torpant a majmoknál, és nevetni kezdett.

- Hogy ez mennyire emlékeztet valakire – mutatott nevetve az egyik majmomra, aki lustán hintázott az erre a célra kiakasztott gumiabroncson.

Buffy odanézett, majd szemrehányóan mondta Spike-nak – Ne bántsd Xandert!

- Honnan tudtad, hogy rá gondolok? – nevetett Spike.

- Istenem – sóhajtott Buffy – te fertőző vagy.

- Lehet – mondta nagykomolyan Spike.

Tovább folytatták a sétát, de nem találtak semmit amit szokatlannak lehetne nevezni. Buffynak csak arra sikerült rájönnie, hogy az állatok egyszerűen öregségben haltak meg, persze jóval idő előtt. Ezt is Spike-tól, aki még a hírekben hallotta.

- Sok értelme volt idejönni – bosszankodott Buffy.

- Miért talán nem élvezted? – kérdezte kedvesen Spike.

- Nem - hazudta Buffy, és nem zavarta, hogy hallhatóan nem igaz.

Mindenesetre a kiruccanásnak eljött a vége, óvatosan kimásztak az állatkertből, és hazaindultak. Mármint Buffy, Spike pedig kísérte őt.

- Biztos hogy működni fog? – kérdezte izgatottan Andrew.

- Hát persze… - nyugtatta meg szintén idegesen Jonathan - láttad, az állatokon is bejött. Warren kiírtotta a fél állatkertet.

- Oh igen – mondta szomorúan Andrew – szegények :-(

- Én nem vagyok benne biztos, hogy ez helyes...

- Ne aggódj… Warrené a rizikó.

Kinéztek a teherautó résnyire nyitott, sötétített ablakán, és megint megvizsgálták a fa mögött álldogáló Warrent, kezében a termetes fegyverrel. A Vadászt várta, jól tudta, hogy nincsen bent a házban, látták elmenni Spike-al. A remény él, hogy nélküle fog visszajönni, különben jóval nehezebb lesz a helyzetük, de ha meggondoljuk ez a valószínűbb. Nincs már messze a hajnal, Spike-nak pedig nincs itt semmi keresnivalója.

Warren a rejtekhelyén fülelt, a tőle telhető legcsendesebben. Már elég régóta várt ott teljesen felkészülve, egy kissé már lankadt a figyelve, de azért tökéletesen meghallotta amint közelednek. Hát persze nem is settenkedtek, nem voltak kifejezetten halkak. Viszont figyelmetlenek igen, ezért egészen sokáig nem is vették észre a leselkedőt, sőt még az autóra sem figyeltek föl.

Aztán már nem is volt rá szükség, ugyanis Warren előugrott a fa mögül, és egy kisebb vezény-üvöltéssel (saját magának) elsütötte a fegyvert. A piszkossárga sugár majdnem elérte a Vadászt, de az utolsó pillanatban mégis más lett a becsapódási pont. Név szerint Spike, aki gondolkodás nélkül Buffy elé vetette magát, hogy védje őt. A teste egy rövid ideig sárga fényben úszott, de semmiféle változás nem mutatkozott rajta. Természetesen, hiszen a vámpírok nem öregszenek.

Warren ijedten elkapta a fegyvert, hogy a sugara még a talajba is becsapódott, egy kisebb krátert hagyva maga után. Ebben nem sok logika volt, maximum a fűnek kellett volna elrohadnia, mégis jónéhány centi mélyen a földbe vájt a sárgaság. Talán szegény gép megzakkant a halhatatlan DNStől. Végre elakadt a sugár, Warren pedig ijedten hátat fordított, és eszeveszetten rohanni kezdett, egyenesen a kocsi felé. Rémületében még a fegyvert is elejtette, és nem volt mersze (na meg ideje) visszafordulni érte.

Spike a földön feküdt, és erőtlenül markolta a pólóját ott ahol az ember a szívét sejtené.

- Spike! Jól vagy? – térdelt mellé ijedten Buffy – Megsérültél?

- Minden rendben – nyögte Spike – csak fáj.

- Megmentettél – mondta hálásan Buffy – köszönöm.

- Bármikor – mosolygott Spike.

Buffy Spike fölé hajolt, és lágyan megcsókolta a vámpírt. Néhány pillanatig egymáshoz tapadtak az ajkaik, majd egy kisebb sikolyra gyorsan kettéváltak.

- Ti meg mit csináltok? – sikoltotta csodálkozva Dawn.

- Hát csak tudod… - hebegett Buffy – megmentette az életemet! – hozta fel Buffy mint fő mentséget.

- Aha, értem – mondta Dawn meggyőzetlenül – és mi volt ez a zaj?És mi az a lyuk ott a földön??

- Tényleg, Warren!

A  fiúk természetesen már messze jártak, maguk mögött hagyva a részecskegyorsítót.

- Hát… csinálunk oda egy kis tavat, na hogy tetszik Dawn? – mutatott a Vadász a kráterre. – Gyerekkorom óta akarok a kertbe egy kacsaúsztatót.

A húga egyre jobban csodálkozott.

- Na menjünk be – mosolygott Buffy, és felsegítette Spike-ot.

Annie Flower