A béke

Csendesen körbeölelt az éjszaka. Örültem a millió csillag ragyogásának –gyönyörűen néztek le rám- a legtermészetesebb szépség e világon. Ahogy ott álltam, teljesen egyedül, éreztem a testemet cirógató hűvös szellőt. Végtelenül néma volt minden, lehunytam a szemem és hallottam a szívem ütemes, komor dobogását. Sóhajtottam.

Egy szenvedő ember sóhaja volt ez. Szinte testileg fájt minden levegővétel, minden pillanat. Olyan rettenetesen fáradt voltam. Mindig harcolok, mindig mosolygok, csak élek. Ez nem az én életem. Ez a világ élete, neki adtam, hogy megmentsem vele. De szívesen tettem, így kellett lennie, én pedig végre megtaláltam a békét, a teljes békét, és boldogságot. Minden hihetetlenül jó volt…

És most megint itt vagyok, szívom a füstös levegőt, tűröm a fájdalmat, és újra megmentem a világot.

Én vagyok a Vadász, nem lehetek önző. Valójában az életem sosem volt csak az enyém.

Önző akarok lenni. Belefáradtam abba, hogy hős legyek, belefáradtam, hogy szeressenek és szeressek, hogy felkeljek reggel, hogy járjak, hogy éljek. Nem bírom. Olyan ez, mint a pokol.

Már csak annyit akarok, hogy egy percre önmagam lehessek.

Letekintettem a városra. Magasan vagyok, innen mindent látni… Látni a homályba fulladó házakat, megül a tetejükön a sápadt hold fénye, és van ahol még gyengén látni lehet a bent égő villanyt is. Éjszaka közepe van, de még ilyenkor sincs teljes nyugalom. A temetőben főleg nincs, ideföntről azt is jól látni. Sötétebb, mint bármi más a látóhatáron, gyéren fák szegélyezik. Az a hely a második otthonom…

A gonosz bölcsője.

Talán éppen most ébredeznek, hogy becserkésszék szerencsétlen áldozatukat. Nekem kell megölnöm őket. És ha nem akarom többé?

Lesz majd egy új vadász, igen, mindig lesz egy új, aki segítsen.

A szikla peremére léptem, fél méterre a tátongó mélységtől. A talpam alatt még itt is megnőtt a fű. Milyen messzire merészkedik a föld kicsiny teremtménye… úgy táncoltatja a szél a kósza fűszálakat, ahogy én táncolok élet és halál közt, most és mindig, nap mint nap.

A szívem lassan dobogott, mint téli álomkor szokott az elvackolt állatkának. Nem féltem.

Nem akartam gondolni senkire és semmire.

Lehunytam a szemem, az ég felé emeltem a fejemet, és lélegeztem, mélyeket lélegeztem, amíg még megtehettem.

Kitártam a karjaimat, miként a madár tárja ki szárnyait ha szállni készül. Büszkén kapnak a levegő hullámaiba, olyan szabadok, amilyen szabad csak egy madár tud lenni.

És egy halott.

De én nem fogok szállni, csak zuhanni. Tudom milyen zuhanni, egyszerűen, és szabad szívvel. Tudva a végzeted.

Egy lépést tettem előre, de még nem értem el a szikla szélét.

Még egy lépés, és örök szabadság, örök boldogság…

Valaki hirtelen vállon ragadott, és durván visszarántott. Maga felé fordított, és megragadta ütésre emelt kezeimet. Szorosan fogta a csuklómat.

Spike volt az.

- Ne! – kiáltotta az arcomba rémülten és fájdalmasan.

E pillanatban olyan tökéletesnek láttam őt… szikrázó kék szemeiben félelem tükröződött, arcvonásai egyszerre voltak kemények és simogatnivalón lágyak.

Szó nélkül néztem őt, majd váratlanul kitört belőlem a zokogás. Nem akartam, hogy ilyennek lásson, én mindig bátor, és legyőzhetetlen vagyok, de túl erősen szorította a torkomat a fájdalom… A karjaiba hullottam, mint egy kisgyerek, és hagytam, hogy öleljen, a ruhájába markoltam, és szorítottam, erősen szorítottam…

Míg kiszállt belőlem minden erő, és a földre hullottam, vele együtt. Nem engedett el, végig szorosan maga mellett tartott, nem szólt hozzám, csak ott volt velem.

És ez most mindennél többet jelentett nekem.

Annyit sírtam, mint még sohasem, míg teljesen elfáradtam, és elfogyott minden könnyem. Spike a hajamat simogatta, olyan hihetetlenül kedvesen…

- Annyira szeretlek – mondta lágyan.

Én elhúztam a mellkasáról a fejem, és a szemébe néztem.

Gyengéden és szerelmesen nézett rám.

Szeretnél elveszni a tekintetében, hogy mikor újra megtalálom magam újra sértetlen és teljes legyek.

Hagytam, hogy a bágyadt, őszinte mosoly megjelenjen az arcomon. Végigsimítottam arca különös vonalán, sima homlokán, szőke haján, állán, puha ajkain… Közelebb hajoltam hozzá, és gyengéd csókot leheltem a szájára.

Édesen csókolt vissza. Majd ajkain elváltak, és csak néztük egymást, mint egy szerelmespár.

Csodálatosan békés volt minden, igen, majdnem olyan békés, mint odaát…

És Spike velem maradt, amíg el nem jött a hajnal, egészen az utolsó pillanatig. Aztán a karjaiba vett, felemelt, és örültem, hogy gyenge lehetek, és biztonságban az ő karjaiban. Magához szorított és hazavitt, óvatosan letett a házam előtt. Csókkal búcsúzott, aztán ő is hazament a kriptájába. Nem mondott nekem semmit, és nem akart tőlem semmit, hálás voltam neki ezért.

Túl fáradt voltam most bármit is szólni, vagy bármin gondolkozni.

Nem akartam mást, csak aludni.

Így hát fölsétáltam a szobámba, lefeküdtem, és nemsokára mély, álomtalan alvásba zuhantam.

Annie Flower