Az utolsó éjszaka


Végre besötétedett, kiléphettem az utcára. A világítás nem mûködött, most sem mûködik. A város kong az ürességtõl, úgy tûnik, már az áram is elköltözött. Na persze. Egyszerûen nem pazarolják erre a 30-40 emberre az energiát. Már aki ember, persze. De ennyien maradtunk. Csak mi vagyunk. Persze az ex-városlakók nem tudják, hogy lakik itt még valaki… Ezért nincs áram, és persze semmilyen szolgáltatás. Csak kibírjuk valahogy. Pár nap múlva Világvége. Apokalipszis. Régen szerettem ezt a szót… Most már nem. Most Buffyt szeretem. A leglenyûgözõbb Vadászt a világon.

Akkor is Õt kerestem. A leendõ vadászaival edzett, tudtam. És éreztem a temetõbõl kifelé áradó illatát. Imádom ezt az illatot. Régen undorodtam tõle, és nem gondoltam, hogy lesz valami, ami jobban izgat, mint megölni Õt. Szeretni. Buffyt. Nem helyes, de nem tudok tenni ellene. Róttam az utcákat, a temetõ felé tartottam. Gondoltam, megvárom a bejáratnál, beszélni akartam Vele. Nem is tudom mirõl. Talán csak látni akartam. Úgy éreztem, szükségem van rá.

Álltam. Halott vagyok ugyan, de éreztem magamon a csípõs, hideg levegõt. Csak Rá kellett gondolnom, és máris átmelegedtem… Ekkor azonban velõt rázó sikolyt hallottam odabentrõl. Véres pokol, mi lehet az? Ugye nem Buffy? Nem, az nem lehet! Azért megnézem, bemegyek! Rémisztõ gondolatok cikáztak a fejemben, miközben gyorsan lépkedtem. Futottam. És akkor… Mintha a legrosszabb álmom vált volna valóra: megláttam Buffyt, Angel karjaiban. Méghogy velõt rázó sikoly… Spike, ezt örömnek hívják. Kitörõ örömnek.

Csak úgy álltak ott. Persze, szerettem volna… Ölelkeztek. A vadászjelölteknek végre leesett a tantusz, hogy vége az órának, és elindultak a temetõ kijárata felé. Én meg… Néztem õket. Rázott a hideg a látványtól. Ha verne a szívem, biztos rohamot kaptam volna. Aztán megláttam.

Angel nem Angel volt. Távolról sem. Egy undorító alakváltó démon. Ha jobban belegondolok, az elsõ jelzõ egyezik… Na, mindegy. Amíg Buffyval csókolózott, a hajszálai visszakúsztak a fejébe, két új kar nõtt ki a törzsébõl, és hosszú csápok tekeregtek elõ a derekából. Buffy persze nem vette észre. El volt foglalva… Émelyegtem az egésztõl, és rémesen féltékeny voltam akkor is, ha nem Angel volt az. Hiszen Õ, Buffy, az én Buffym úgy tudta.

A következõ pillanatban már téptem is le Róla az undormányt. Nyálkás volt a bõre, a sav marta az ujjaimat. De folytattam a harcot. Most már Buffy is tudta, mi a helyzet, de a mocskos démon erõsen szorította. Persze, nagyon erõs volt, az Elsõ küldte Rá. Ennyire ismeri. Tudta, hogy ez a legjobb csapda a Vadásznak. Angel, az örök szerelem. A pokolba is, ki más?

Fáradtan feküdtünk a földön. Tõlünk nem messze démonmaradvány. Csápok, karok kicsit arrébb. A feje két részletben „Jane Harper, nagyszerû anya és feleség” sírja mellett. Legyõztem. Legyõztük. Összeszedtem az erõmet és felálltam. Buffynak még nem ment. Rajta is, rajtam is marásnyomok és hosszú sebek, amelyeket mintha ostor ütött volna. Bûnbánó és segélykérõ szemmel nézett rám. Nem kellett megszólalnia, szinte hallottam minden gondolatát, minden érzését. A karjaimba vettem és hazavittem. Egész úton éreztem a teste melegét, a bõre illatát, a szíve dobbanását, minden lélegzetvételét, a vére szagát… De eszembe sem jutott volna kihasználni az alkalmat. Már nem. Az régen volt. Nagyon-nagyon régen. Más lettem, Õ tett mássá. Szeretem.

Lefektettem az ágyára. Abból is áradt az illata, az a csodálatos illat… Csak a cipõjét húztam le róla, aztán betakartam. Leültem mellé, meg akartam várni, amíg elalszik. De más történt. Felült, és újra a szemembe nézett. Olyan mélyen, ahogy még soha. Egyre közelebbrõl éreztem a meleg leheletét. Az ajkai közeledtek az enyéimhez. Tényleg ezt akarja? Ugye nem értettem félre semmit? Aznap már másodszor zúgott a fejem gondolatok tömkelegétõl. Aztán megadta a választ az összes kérdésemre.

Sokáig csókolóztunk. Még soha nem éreztem ilyet. Drusillával sem. Buffyval sem, miközben a napi programunkat csináltuk annak idején. Az nem ilyen volt. Most teljes nyugalomban voltunk. Érzelmeink voltak. Vagy talán vannak … De azokban a pillanatokban biztosan. Órák teltek el, de csak perceknek tûnt az egész. Csodálatos volt. A legfurcsább az volt, hogy életemben elõször nem is vágytam másra. Nem akartam többet. Nem téptem le a ruháit, mint ahogy azelõtt tettem volna. Csak öleltem, csókoltam, így akartam maradni, Vele, a végtelenségig…

De egyszer persze ez is véget ért. Egymás mellett aludtunk el. Reggel besütött a nap az ablakon, gyorsan visszavonultam a pincébe. Meg aztán… Amúgy is nehéz lett volna, amikor felébred. Beszélni. Zavarban lettem volna, bizonyára Õ is. Jobb ez így. Nemsokára kezdõdik a harc. Talán már ma este. És én harcolni fogok. Az Õ oldalán.

Ana N