Egy történet

            Kilépett az utcára, még sötét volt. A hajnali szél megfújta arcát, frissnek érezte, de nem ébresztette fel bánatából. Már régóta szomorú volt, már nem is emlékszik mikor kezdődött, talán mindig is az volt. Az a nap megváltoztatta az életét, mikor… Hirtelen egy autó dudája törte meg a csendet, majdnem elütötte. Arcán semmilyen rezdülés nem látszott, nem ijedt meg, ugyanolyan búskomor tekintettel nézett az autó után.

            Elindult, elkezdte a szokásos mindennapját. Fekete ruhát viselt, mint mindig. Talán ez volt a kedvenc színe, vagy csak ez fejezte ki leginkább lelkiállapotát. Nem tudta, de nem is érdekelte, csak el akart bújni a világ elől. Fáradtnak érezte magát, rendkívül fáradtnak. Reggel mindig hajnalban kelt, hogy elkerülje az emberek sokaságát, ahogy igyekeznek a munkába. Nem akarta, hogy lássák, még az arcát is eltakarta, semmi nem látszott ki belőle. Nem bírta elviselni a pillantásokat. Szörnyetegnek érezte magát.

            Lábait lassan szedte, hisz tudta, hogy van még bőven ideje. Átment a közeli játszótéren, régen ő is hintázott, erre még emlékezett. Azóta sok mindent felejtett, nem emlékezett a régi barátokra, szerelmekre, sem semmi jó élményre. Szívéből kihalt minden boldogság. Élt, de mégsem. Csak létezett. Kiért a kikötőbe, minden reggel eljött ide. Még gyerekként volt itt először, és a látvány lenyűgözte. Lassan kivilágosodott, és elkezdődött, amiért jött. A távolban szépen lassan egy izzó test egy pontja tűnt fel, majd kiszélesedett, és egyre nagyobb lett. Felkelt a nap. Az elmúlt években ez a pár pillanat jelentette a napja csúcspontját, és feledtette azt a szörnyű éjszakát. De mostanában már ez sem jelentett számára semmit, csak megszokásból jött ki ide. Már csak megszokásból élt, ha ezt életnek tudta nevezni. Ezután felállt, és hazament. Egész nap nem lépett ki a házból, várta a sötétséget, utálta, de titkon várta. Ez tartotta életben. Megpróbálta átalakítani a napirendjét, de nem ment, csak ilyenkor volt teljesen éber. Érzékei felerősödtek, hallása, látása az emberitől is jobb lett.

            A mai este különleges volt számára, bár ő ezt nem tudta. Már nem számolta a napokat, minden hét ugyanúgy telt. Ma volt pont 5 éve annak a napnak… Most is pont akkor kelt, mikor a sötétség leszállt, már egy kocsi sem száguldott az utcán, már nem járkáltak emberek tömegei. Lassan indult az utolsó busz, a fiatalok is mentek haza a szokásos esti szórakozásukból. Ez volt az ő terepe.

            Sok évvel ezelőtt még ő is ugyanígy élt, volt egy gyönyörű barátnője, akivel a boldogság minden formáját megtapasztalta, a családja szerette, az iskolában is sikeres volt. Minden jóból kijutott neki, tökéletes harmóniában élt addig a napig… Azon az este már nem mert hazamenni, ült a buszmegállóban várva az esti buszt, az megállt előtte, de nem szállt föl. Csak ült tovább, csendben, órákig. Megváltozott a világ, fájt mindene, erőtlennek érezte magát, de nem ez volt a legrosszabb. Egyedül volt, mérhetetlenül egyedül. Nem tudta, hogy mit csináljon, ott kezdődött minden. Aznap a városban aludt, majd keresett egy elhagyott házat, és azóta ott él. Családja sok évig kereste, eltűntnek nyilvánították. Szülei nem tudták feldolgozni, testvérét – mivel még kicsi volt – nem érintette meg annyira a dolog. Csak egyet tudott, hogy nagyon hiányzott neki bátyja. Őt sajnálta a legjobban, mindig is szerette a családját, de legjobban a kishúgát. Mindig mosolygott rá, életerőt sugárzott. Körülbelül most lehetett olyan 14 éves, most kezdhetett el életet élni. Barátok, bulik, pasik… Már régóta rájuk sem gondolt, szinte elfelejtette őket. Még az első hetekben, hónapokban néha hazament a házukhoz, kérdezősködött róluk, de ezek a látogatások is lassan elhaltak. Nem volt kedve utazni, főleg reggel, fáradt volt. Élete teljesen megváltozott, lassan minden érzése kihalt szívéből, egyetlenegy vágya maradt, ami minden este hatalmas erővel támadt rá. Kezdetben próbálta legyőzni, de mára már belenyugodott, ez volt a sorsa. A múltkor látta azt akinek mindezt köszönhette, alig volt tőle pár méterre. El is indult felé, hatalmas haraggal, de pár lépés után ez a düh átváltozott sajnálatba. Az az ember is megöregedett már, ugyanúgy nézett ki, mint ő. Megszólította volna, de nem jött ki hang a torkán. Nem bírt megszólalni. Tudta, hogy nem szándékosan tette régen azt, hanem csak leküzdhetetlen vágyának engedelmeskedett. Ekkor a férfi pont ránézett. Megriadt a látványtól, az a szempár, az a két szem halott volt. Minden szikra hiányzott belőle, végtelen hűvösséget sugárzott. És tudta, hogy ő is pont ugyanígy néz ki, talán rosszabbul, már több napja nem evett. Elveszettnek érezte magát. Aznap alig bírt hazamenni, talán akkor halt ki belőle az utolsó emberi érzés, a remény.

            Miközben ott állt az éjszakában, és régmúlt dolgokon gondolkozott – vagy inkább csak eszébe jutottak – egy fiatal lánycsoportot pillantott meg. Tudta, hogy nem szabadna, de a vágy elöntötte testét. Megindult, hiába próbálta megállítani a lábát, az ingerek nem jutottak el odáig, talán nem is voltak. Ki volt éhezve. Annak idején pont egy ilyen ifjú teremtéssel kezdte, de akkor még ő is kiskorú volt. Azóta öregebb lett, nem is tudta hány éves, de még mindig ezek a lányok fogták meg. Valahogy finomabbak voltak.

            A csoport ekkor hirtelen kettévált, négyen voltak, és most párokra szakadtak. Ketten elkezdtek távolodni tőle, őket biztos nem érhette utol, ilyen fáradtan nem. Viszont a másik kettő közeledni kezdett, ezen ő is meglepődött, talán nem vették észre. Nevetgéltek, ahogy az ilyen korú lányok szoktak. A hidegben teljesen kipirosodott a fejük, ereik már-már kilátszódtak. Megálltak a buszmegállóban, az egyikük telefonált. Egy fekete kocsi kanyarodott be, megállt, és az egyik lány beszállt. A másik láthatóan a buszra várt. Még mindig hevült állapotban volt, ezért levette sálját. A nyaka ekkor meztelenül terült a férfi elé. Lassan, hangtalanul mögéállt, egy darabig csak nézte, megbabonázta a lány. Amaz semmit sem sejtett, végiggondolta az este élményeit, az alkohol dolgozott benne, érzékei tompítódtak, így még inkább nem vette észre a férfit. Erei kitágultak, szinte látni lehetett a bennük futó vért. A férfi fejében hallotta lüktetését, vágya egyre-csak nőtt. Nem bírta tovább. Hűvös kezeivel megragadta lányt, és belemélyesztette fogait a nyakába, és csak szívta-szívta az éltető nedűt. Lassan áramlott végig a testében, már több napja nem evett. Átjárta azt egész testét, élvezte minden cseppjét. Mikor a szívéhez ért, az nagyot dobbant, és a lassú szívásból most már féktelen csapolás lett. A lány először nem is fogta fel mi történik vele, csak érezte, ahogy az élet elhagyja testét, még végigfutottak agyában az emlékek, a barátok, az első csók, a szülei, a testvére…

            A fehér, élettelen test halkan koppant az aszfalton. A férfit, miután megtörölte a száját, és kielégítette vágyát, újra elöntötte a mélabú. Már évek óta ezt csinálta, de még mindig nem bírta megszokni. Egyre mélyebbre került, utálta magát. Megint egy életet tört ketté, egy most kezdődő, boldog életet. Ilyenkor várta a napfelkeltét, szinte imádkozott érte. Megváltásnak érezte. De addig még hosszú órák voltak. Rászokott, hogy megnézi áldozatait, vizsgálja őket, a szépségüket. A mait valahogy különösnek érezte, furcsa, még az átlagostól is rosszabb érzés töltötte el. Ahogy közelebb hajolt az archoz, egyre ismerősebbnek tűnt. Bár már alig emlékezett a régi ismerősökre, de ez az arc feltűnően hasonlított valakire. Iszonyatos félelem töltötte el, őt, aki a sötétség gyermek volt. Még sohasem ölt meg ismerőst, legalábbis nem emlékezett rá, hogy lett volna ilyen. Ezek a gyengéd arcvonások, a szép, zöld őzikeszemek, a hosszú, egyenes, barna haj nagyon emlékeztette valakire. Sokszor látta ezt az arcot, ebbe biztos volt. De nem bírta elképzelni, hogy ki lehet, hiszen legalább 8 évvel fiatalabb volt tőle, és neki nem voltak ennyivel fiatalabb barátai. A rokonságból meg senkit nem jegyzett meg. Még egyszer megnézte az arcot, furcsa mosolyt látott rajta, és ekkor beugrott egy kép. Egy kisgyerek mosolyog a bátyjára. Az öröm, amit ez a felidézett emlék okozott, hirtelen irtózatos fájdalomba ment át. Rájött, mit tett. Először nem is bírta felfogni, csak ott állt, csendben, mozdulatlanul, és nézte a lányt. A lányt, akit a legeslegjobban szeretett. A lányt, aki most halott, akit ő ölt meg. Kiáltani próbált, de nem tudott, csak térdre esett, és egy csepp hullt a földre. Először azt hitte, hogy esik az eső, de miután felnézett az égre, rájött, hogy tévedett. Ő könnyezett. Sírt. Fájdalmát próbálta leadni, de nem tudta. Belülről emésztette a bánat. Ez rosszabb volt, mint az éhség, vagy mint bármi. Szíve darabokra tört. Lassan felállt, és elindult. Nem is tudta, hogy hova, csak ment. Menni akart, nem bírt ott maradni.

            Csak bolyongott, tudta, hogy nem bírna aludni. Gondolatai csak a testvére körül forogtak. Bőgött, lehetetlen volt visszatartania. A szenvedés teljesen átjárta a testét, nehéznek érezte magát, és végtelenül fáradtnak. Fáradt volt, az éjszakában. Közeledett a hajnal, még mindig sétált, aztán egyszer csak megállt. A kikötőben volt, maga sem tudta, hogy miért, biztos megszokásból. Már úgyis kívülről tudta az utat, de nem is érdekelte, hogy jutott oda. Most nem ült le, szomjazott a napfelkeltére, nem bírta ülve nézni. És nem is kellett rá sokat várnia, a halvány fény megjelent a távolban, majd egyre izzóbban világított. Fekete ruhában volt, mindenét eltakarva. Nem bírta a napfényt. Érezte, ahogy felmelegedik a levegő, ahogy  a lábától eljut a fejéig. Forróság töltötte el a testét. Igen, ezt a melegséget szerette benne. Most jött rá, hogy mindig ezért jött ide. Hogy hűvös testét meleg érje, és a boldogság csalfa érzését nyújtsa. De most ez sem volt elég. Belül vérzett, már nem tudta mit csináljon. Ekkor hirtelen felemelte a kezét, és levette a kendőt arcáról. Perzselő érzés fogta el, égette, de valahogy nem érezte a fájdalmat. Ez az érzés átjárta a testét, mosolygott. Boldog volt. Most, először, azóta a nap óta, boldog…

Vági Balázs ( corner@freemail.hu )