Hív az éj

Gyenge szél hajlongatja a toronyszobám ablaktámláit. Kintről semmilyen zaj sem hallatszik, csak egy boldogtalan bagoly huhogása, és a hegyi farkasok távolról jövő éneke. Zene, mely átjárja tagjaimat, és közben… felemészt. Nem tudok szabadulni tőle, hallom, érzem minden pillanatban. Szólít. Felállok faragott tölgyfa-székemből, és becsukom az ablakot. A holdfény már csak apró réseken szűrődik be. Sötét lett. Gyertyát gyújtok, bár nagyon jól látok így is. Csak a látszat kedvéért. Mintha olyan lennék, mint a többi.
A gyenge fény megvilágítja a tágas toronyszobát, kastélyom legmagasabban fekvő, legcsendesebb helyiségét. Szeretek itt lenni, főleg este. Itt egyedül lehetek gondolataimmal.
Leülök az asztalhoz, és töltök magamnak egy kis bort. Fűszeres illata megcsapja orromat. Megcsodálom, ahogy a gyertya fénye megcsillan a kristálypohárban hömpölygő vörös nedűn. Mohón kiiszom a poharat, de mit sem ér. Szomjas vagyok. Érzem, hogy testem kívánja, lelkem követeli a…
Nem! Nem tehetem! Vissza kell fognom szenvedélyem, mert nem vagyok állat! Ember vagyok, Toron egyik nemesi családjának a tagja. Nem méltó hozzám a… vérivás.
Felállok, begyújtom a kandallót. Fázok, remegek, de a pokol forrósága sem segítene most. Vágy tépi a lelkem, ahogy farkas a birka tetemét. Érzem: szólít az éj, mennem kell! Hogy hova? Vadászni. Becserkészni áldozatomat, elkapni, hallani jajveszékelését, elvágni a torkát és… meginni vérét. Ellen tudok-e állni eme kényszernek, ellen tudok-e állni ennek az átoknak, mi már ki tudja hány éve kísért?
Meg kell, hogy próbáljam.
Leveszek egy könyvet a polcról és olvasni kezdem. Észak-Ynev történelme, egészen Kyria megalapításától. Nem tud érdekelni. Visszateszem, járkálok a szobában. Lépteim nem vernek zajt a puha szőnyegen.
Hallom, valami az erkélyemre szállt. Lassan kinyitom az ajtót, és szemügyre veszem a látogatót. Egy holló tollászkodik a korláton, belefeledkezve munkájába. Egy lépést teszek felé, mire ő felém kapja a fejét. Szemembe néz, vizsgálón, kérdőn, kutatva lelkem legbelső mivoltát. Ijedten felrepül, szálló tollak tucatjait hagyva maga után. Nem szeretnek az állatok. Félnek tőlem. Pedig nem akarok nekik rosszat. Vadászni sem szoktam járni, mert már távolról megérzik az erdő vadjai a jelenlétemet. De az emberek nem. Ők könnyebb célpontok… és finomabbak is.
Nem, ez őrültség! Mért lenne jó ártatlan emberek vérét inni? Istentelen tett, nincs rá bűnbocsánat.
De akkor miért lüktet a fejem, szívem akár egy felbőszült vadkan tombol a mellkasnak nevezett kelepcéjében? Miért hallom, ahogy az éj hangja szólít, hogy menni kell, a sötétbe, vadászni emberre?
Őrület! Ez én vagyok, vagy egy démon a fejemben, mely arra törekszik, hogy kárhozat legyen életem és halálom? Tán meg kéne halnom? Igen!
Az erkély párkányához lépek, oda, ahonnét az imént röppent el a holló. Lenézek a mélybe, a jó ötven ölnyi mélységbe. Alattam birtokon terül el. Látom a parasztok házait, látom gazdagon termő szántóföldjeimet a majorsággal együtt, és látom a temetőt… ami talán legkedvesebb szívemnek.
Kész, ez már a vég! Nincs más út, ugorni kell! Véget kell vetni ennek a… szenvedésnek.
Szenvedésnek? Hiszen nem kell szenvednem, csak ki kell elégíteni szomjamat! Igen ez az egyik megoldás. A másik az, hogy ugrok. Nem félem a halált, csak… nem akarok meghalni. Élni akarok, és akár örökké is élhetek, ha…
Visszamegyek a szobámba, magam mögött becsukom az erkély ajtaját. A ruhásszekrényhez lépek, és kiveszek belőle egy fekete csuklyás köpenyt. Derekamra egy keskeny pengéjű tőrt csatolok. Kilépek a szobából, és halkan a lépcsőn lefelé osonok a toronyból.
Vadászni indulok. Mint minden éjjel.