Egyedül

Él valahol a Földön egy kislány. Alig 15 éves, de olyan dolgokat tud, amilyet talán senki ezen a bolygón. Magányosan él a családjával, valahol Érden. És olyan titkai vannak, mint senkinek. Még a szülei sem tudják róla az igazat. Nincsenek barátai, magába fordulva él. Alig várja, hogy végre elkezdõdjön a nyári szünet, és ne kelljen olyan iskolába járnia, ami néhány dologban eszement baromságot tanít. Amit eddig életében tanult, azt itt a tudósok könyvében sem olvashatná el. Reméli, hogy életében még találkozhat a szüleivel és a barátaival, és minden nap mielõtt kinyitná a szemét, elmond magában egy csöndes imát. Ez minden reggel ugyanúgy hangzik: csodára vár. De akinek az életében már egyszer csoda történt, tudja, hogy még egyszer meg fog történni. Mert meg kell hogy történjen. Napjai a szünetben mindig ugyanúgy telnek. Délelõtt ír. Hogy mit ír, azt talán csak õ érti meg, ha egy idegen nézne bele a jegyzeteibe, értelmetlen szavakat találna, mûszaki rajzokat, számításokat. A családja elõl gondosan elrejti. Ha meglátnák, zseninek hinnék egy szem gyermeküket, bár õk maguk sem értenék az elrongyolódott lapokba kaparászott sorokat. Meg tudja érteni õket, egy éve még õ is látott megfejthetetlen dolgokat. De amióta itt van, minden olyan primitív, és õ a legtöbbre tud válaszolni. Az angol órákon magában nagyokat nevet, mert õ minden egyes szót tökéletesen ért. De nem mer ötöst szerezni, inkább négyesekkel bukdácsol, mert fél, hogy kiemelik a többi közül. A szülei sem értik, hogy miért nem hajlandó orvoshoz menni. Olyan dolgok derülnének ki, amik számukra érthetetlen lenne, és ezt õ nem engedheti. A tv-t nézve olyan honvágya lesz, hogy a szíve kõként nehezedik, de mégis mindig megnézi a sorozatát. Mert õ ott érzi magát otthon.

Mindenki lustának hiszi, de csak azért, mert senki nem tudja az igazat. És nem is fogja megtudni soha, mert nem mondja el senkinek. Nem teheti meg, mert viccnek hinné mindenki. Néha még õ maga is kételkedik, hogy valóban az aki, de ilyenkor megnézi az aznapi sci-fi - jét, és újból erõt gyûjt magában. A szíve mélyén tudja, hogy egy napon érte jönnek majd. Õt nem hagyják itt, ebben a civilizálatlan világban. Sokmindent tud, amit mások nem, és tudja mi a valóság, és mi a mese. Szeretne olyan társakat keresni amilyen õ, de hogy egyet is találjon, annak kicsi a valószínûsége. Tudja, hogy valaki Amerikában talán onnan jött ahonnan õ, és talán többen is vannak, de Amerika messze van, és egy gyereknek lehetetlen egyszerûen csak elmenni hozzá, vagy felhívni telefonon. Ahányszor eszébe jut a kedves hajója, a szíve majd megszakad. Ezért jó nézni a tv-t, mert legalább néhány ismerõs arcot láthat. Azt nem érti, hogy lehet, hogy ebben a világban a szülei, a barátai, a példaképe csak színészek, de az amerikai társának köszönhetõen, a szerepük olyan, mint a valóságban.

De ezt most senki sem érti. Senki, csak én, és talán néhány elveszett társam ebben a világban. Ezért az egészet elmesélem az elejétõl a végéig, mintha csak most találnám ki. Ez a kislány, a tv nézõs, a magányos, én vagyok. Magyarországon élek most, de ez nem volt mindig így. Az igazi nevem, nem az evilági, hanem az igazi, Jennifer Bashir. Ez talán csak néhány embernek ismerõs a Földön, de nemcsak régi ismerõseimnek. Igen, egy tv sorozat. De ez nekem nem csupán fantázia. Ez az én valóságom.

Van itt köztetek Star Trek rajongó? Nagyon jó. Akkor most képzeld magad elé a Voyagert. Kész vagy? Ez a történet onnan indul ki.

Messze, a Delta qvadránsban, egyedül bolyong egy föderációs ûrhajó. Pont mint a tv-ben. A szereplõk ugyanazok, a kapitány, a parancsnok, az orvos... Minden olyan, mint a valóságban. Csak egy - két szereplõvel több van. Köztük vagyok én is. A film szerint csak egy gyerek van a hajón, aztán négy borg kölyök. Amilyen aranyosak, engem kihagytak. Pedig van még ott egy gyerek, egy félig trill, félig ember. Én. A hajó indulásakor, csak háromhetes útra készültünk. Engem az anyukám juttatott a hajóra. A szüleim a Deep Space Nine - ról ismert Julian Bashir, És Jadzia Dax. Azt mondod, hogy itt valami nem stimmel? A film szerint Jadzia meghalt, és különben sem jött össze soha Juliannel? Azthiszem az írók egy kicsit hozzászõttek a történethez. Worf tudomásom szerint soha nem járt a D.S.9 - on, egész életében az Enterprise - on szolgált. Gol Dukat soha nem ölte meg Dax - ot, és Ezrirõl még életemben nem hallottam. Ezzel csak a történetet akarták izgalmasabbá tenni. A való életben semmi nem volt olyan izgalmas, mint ahogy ti ismeritek. De így is nagyon örülök minden nap, amikor látom. Ugyan nem az anyukámat, csak valami alteregót, mintha csak megfoghatatlan hologram lenne, de legalább bármikor láthatom.

Hallhattátok már, hogy igencsak megválogatják a Trillen, hogy ki lehet gazdatest, vagyis kinek lehet szimbiontája, és kinek nem. Gondolhatjátok, hogy én, félig ember, kapásból kiesek, pedig fizikailag alkalmas lennék. Jadzia ebbe nem akart belenyugodni. Ha Daxnak lehetett egyszer egy gyilkos gazdateste, és túlélte, egy félembernek is lehet esélye. Elküldött a Voyagerre, hogy bizonyítsak. Egy 10 éves egy ûrhajó fedélzetén... Mégpedig rokonok nélkül... A fajából egyedül... Fel nem foghatom, hogy Janeway kapitány miért engedélyezte. Tom Parisnél még érthetõ, nála jobb pilótát nehezen találni. De egy tapasztalatlan gyerek? Igaz, hogy csak néhány hetes út, de semmi hasznom sincs, csak útban lennék. Nem tudom, hogy Janeway miért vett be a legénységbe, de ez most lényegtelen. Nem sok hasznom volt, nem értettem túl sok dologhoz. Navigátornak tanultam, de még sok év kellet volna hozzá. Néha a hídon lehettem, éjszakai mûszakban, de csakis valaki mellett. Sokmindent megtanultam, de még így is keveset tudtam. Az igazat megvallva haza akartam menni, a Deep Space Nine - ra. Már alig vártam, hogy leteljen a 3 hét. De aztán a Gondviselõ jól betett nekünk. Elvitt minket a világ másik felére, aztán amikor kiderült, hogy nem kellünk neki, ott is hagyott minket. De ezt a történetet már nyilván ismeritek. Azért abban hibádzik a dolog, hogy a Gondviselõ egyáltalán nem halt meg. A hatalma akkora volt, hogy nem támadhattuk meg. Távoznunk kellett. De ezt nem mindenki gondolta így. A legénység néhány tagja kapcsolatba lépett Chakotay maqui hajójával, és õk megtámadták a Gondviselõ bázisát. Mondanom se kell, hogy nem jártak sikerrel. Janeway alig bírta megmenteni néhányukat, de a jó szívével persze nem büntette meg õket. Szerintem õ maga is ugyanezt tette volna, ha nem félti ennyire a hajóját és a legénységét. Janeway elõször mindig ránk, a legénységére gondolt. Mielõtt egy döntést meghozott volna, mérlegelte, hogy milyen hatással lesz ránk. Neki mi voltunk az elsõk.

De most nem errõl akartam mesélni. Külön tanulmányt írhatnék arról, hogy mit csináltak még rosszul a tv-ben, de ez nem lényeges.

A történetem kezdetekor már négy éve voltunk úton az alfa qvadráns felé. Semmi hír a hazánkról, csak mi vagyunk ott az egyetlen föderációs, alfa qvadránsbeli. Legalább is tudomásunk szerint. Az Equinox óta nem láttunk senki ismerõst. Csak a borgot. Bárcsak ne láttuk volna! Ez a mondatom egy kicsit elhamarkodott volt, Hetesre gondolva. Érte megérte üzletelni a borggal. Hetes talán a legjobb barátom, bár ez egy kicsit furcsán hangzik. De õ a maga nemében csodálatosan tökéletlen. Olyan egy kicsit mint én. Én is tökéletes akarok lenni a munkámban, az a különbség, hogy õ néha majdnem eléri, de nekem mostmár semmi esélyem.

Az egyik nap történt meg a legnagyobb csapásom. Pedig a reggel kellemesen telt. Mivel csupán 14 éves voltam, nem maradhattam ugye egyedül mindennapjaimban. Egy ideig Wildmanékkel éltem együtt. Naomi a testvéreként kezelt, és rengeteget játszottunk. Amikor kapitánysegéd lett, már nem voltunk olyan jóban. Szívesebben játszott Hetessel. El akarta tõle lesni, hogy hogyan legyen tökéletes. Ez dühített, mert Hetes tulajdonképpen az én példaképem, és nem Naomié. Aztán amikor Tom és B’elanna összeházasodtak, próbaképp a szomszédos kabinba költöztem. Mint a családban. Ez jó volt, mert Tom megengedte, hogy letegezzem, és még többet tanultam tõle. B’elanna már más helyzet volt. Õ olyan, mintha állandó vörös riadóban élne. Elég egy rossz szó, és a rakéták robbannak. Soha nem mondanám meg neki, de ennek ellenére nagyon kedveltem. Csak az idegesített egyre jobban, hogy úgy tûnt, mindenki többet tud nálam a hajón, és még Naomit is felnõttebbnek kezelik mint engem, pedig idõsebb vagyok nála.

Most azonban visszatérek arra a bizonyos reggelre. Éppen az étkezdében ültem, és Neelix valamelyik szuperfûszeres reggelijét ettem, amikor megszólalt a Vörös Riadó. Mint eddig mindig, most is egyszerre lettem ideges, félelemmel teli, és dühös is. Eszembe juttatja, hogy semmi keresnivalóm ezen a hajón. Minden tiszt elfoglalja posztját, és nekem a szállásomra kell menni, ahol egyedül izgulhatok a Voyager sorsán. Én is benne akartam lenni a nyüzsgésben, segíteni a hajón. Kötelességtudóan elindultam a kabinom felé, de aztán valami miatt megtorpantam. Nem is tudom miért, a gépház felé indultam el. A turbólift másodpercek alatt odaért, de én perceknek hittem. Az volt a fejemben, hogy Hetes vagy Tuvok nem csinálna ilyen ésszerûtlen dolgot, és hogy a kapitány mérges lesz, és soha nem fog bennem megbízni, mégis tovább mentem. Talán úgy éreztem, segítenem kell valamiben, talán bizonyítani akartam. Nem is tudom. Úgy éreztem, ha akarnék sem tudnék visszafordulni. Beléptem a gépházba. Hatalmas volt az izgalom, mindenki össze-vissza rohangált, kiabált, és nyomogatta a pultok számomra érthetetlen gombjait. Ott álltam az ajtóban, mint a szobor, úgy tûnt, észre sem vesznek. Megpróbáltam felfogni, hogy mi is történik. Az ûrhajó magját néztem, azt a kék hengert a gépház közepén. Ahelyett, hogy szépen, egyenletesen keringett volna, a sok kék hullám õrült táncot járt a plazmában.

Hirtelen valaki Jennifert ordított. Elkaptam a tekintetem, és B’elanna nézett rám, ideges szemekkel. "Mit keresel itt, a szálláson kéne lenned!" kiabált rám. Éreztem, hogyha lenne rá ideje, hozzámszaladna, és elrugdosna a turbóliftig. A hangja olyan dühös volt, amilyet a borg támadás óta nem hallottam. Nagy baj lehetett. Valahogy kijózanodtam, és kihátráltam az ajtón. Furcsamód akkor rémültem meg igazán, amikor nem akart becsukódni mögöttem az ajtó. Mert, mikor is volt az utoljára? A Vidiánok támadásakor. Jól emlékszem még, amikor két éve a Vidiánok feljutottak a hajóra. Tizen haltak meg. A vidiánok mindenkit ki akartak irtani, hogy a szerveiket kimûtsék, és felhasználják. Janeway kapitány akkor is megvédett minket, most sem lesz semmi gond. A vörösen vibráló folyósón nehezen tudtam csak végigszaladni, rettegtem, hogy valaki egyszercsak belémszalad. A turbóliftnél megnyomtam a hívógombot. Vártam, de nem szólalt meg az emelkedés hangja, nem nyilt az ajtó. Csend volt, és én féltem ebben a csendben. Ha Vörös Riadó van, miért hallgat minden? A turbólift második hívásra sem érkezett meg, harmadikra sem. Vészhelyzet van. A turbólift nem mûködik. Azt ugyan tudtam, hogy valamelyik jafries csõ elvezet innen, de hogy merre kell menni, azt nem tudtam. Nem mertem elindulni a szûk csõben, úticél nélkül. Tehetetlenségemben mégis visszamentem a gépházba. Az ajtó még mindig nem csukódott be, nem is kellett belépnem, mindent láttam. Pontosabban: láttam egy rohangáló B’elannát, ahogyan parancsokat osztogat Voriknak és a többieknek. A kék hullámok talán még jobban keringtek, mintha felkevertük volna egy kanállal. Ha nem lett volna veszélyes, még szép látvány is lett volna. Az emberek ijedtek voltak, és kapkodva végezték a dolgukat. Közelebb léptem, és amiatt lettem ideges, hogy nem értem mit csinálnak. Szerettem volna tudni, hogy mi baj van. Támadás? Protonvihar? Beléptem, és az ajtó melletti mélyedésbe húzódtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy nem is baj hogy itt vagyok. Most nem zavarok senkit, mint annyiszor a hídon. Emlékszem, egyszer segélykérõ jelzést fogtunk, és Tom azért nem tudott rögtön válaszolni, mert elálltam az útját. Így is megmentettük õket, és nem lett semmi baj, de lehetett volna. Vagy öt percig álltam ott, és szótöredékekbõl megtudtam: A borgok támadtak ránk. Gyûlölöm a borgokat, mert minden élõlény könyörtelenül kiirtanak. Nem, nem kiirtanak, hanem annál sokkal rosszabb. Elveszik az életüket, és gyilkossá teszik õket. Kicsi gombóccá zsugorodva húztam meg magam. Most még annyira sem volt idejük észrevenni, mint az elõbb. Azonban néhány perc múlva sokkal rémesebb dolog történt. Nem tudom, hogy hogyan, de az egész terem zöld fényben kezdett játszani. A zöld a borg színe! Nemsokára a csontomig hatolt a reszelõs hang:

"Asszimilálni fogjuk. Az ellenállás hasztalan." Még soha nem hallottam ezt a hangot ilyen közelrõl, ilyen erõsen. Már láttam a szemem elõtt a félig ember, de fõleg robot lényeket, ahogy a kezükbõl kibújik a két csövecske, talán pont az én nyakamba. Szerencse, hogy még csak képen láttam õket, Hetes meg már éppen eléggé ember ahhoz, hogy rémálmomban se nézzem borgnak. Imádkozzunk, hogy soha ne kelljen szembenéznünk egy borggal, bár õk rendszerint nem szégyellnek hátulról sem támadni.

Annyira rémült voltam, hogy a zöld árnyakat borgoknak hittem. Vagy azok is voltak? Már az járt a fejemben, hogy miért is nem írtam végrendeletet, bár semmi értékes tárgyam sincs. Ha most meghalok, semmi se marad utánam. Vajon ki mondaná a búcsúbeszédemet? Biztos a kapitány. Mit is mondhatna? Amíg élt, haszna nem volt, mindig tudta, hogy hova ne álljon, és a saját engedetlensége miatt halt meg. Gyáva volt, mint egy ferengi féreg, és tehetségtelen is. Ja nem, ezt biztos nem mondaná. Janeway ehhez túl jó. Szép dolgokat mondana, de csak Naomi hinné el. Õ se. Ha ugyan nem asszimilálja a borg az egész hajót. Ki mondaná el akkor a búcsúbeszédet? Talán a haroginok?

De aztán egy pillanat alatt kitisztult az agyam, és láttam már, hogy nincs itt még egy idegen se, csak a gépészek sürögnek a vörös - zöld fényben. Már nem akartam itt lenni, szerettem volna bemenekülni a biztonságosabbnak hitt kabinba, és teljesen betakarózni. Ez tulajdonképpen butaság, mert csak én nem látom a borgot, õ lát engem. De ott most mégis jobb lenne. Kényszeritettem az agyamat, hogy most ne gondoljak a szüleimre és a Deep Space Nine-ra. A honvágy ne most törjön rám!

Amíg ezekkel a gondolatokkal küzdöttem, megint megláttak engem. Vorik volt az. Vulkáni járással odasietett hozzám, és zavaróan nyugodt hangom rámparancsolt. "Menjen a szállásába!" Ettõl a mondattól rámtört a szégyenkezés. A két vulkáni mindig felnõttként kezelt, és én elõtte most meggondolatlan gyerek voltam. Felálltam. "A...tur...bólift..." - habogtam.

"Menjen!" - Szólt rám mégegyszer, és sarkon fordult. Mostmár ott álltam, és nem tudtam mit tenni. "nemmûködik" - fejeztem be, tudva, hogy senki se hallja ebben a hangzavarban. Olyan védtelen kisgyerek voltam, hogy felnõtt akartam lenni. De még csak tizennegyedik évemet jártam. Láttam, hogy B’elanna rám pillant, és alaposan ledöbben, de valami fontos dolog történhetett, mert elhívták, és odarohant. Ez kijózanított. Megfordultam, és gondolkozás nélkül rohantam a jafries csõ felé. Teljes erõmbõl húztam az ajtaját, és a lendülettõl hátraestem. Bemásztam, és térdkopva rohantam elõre. Mennyit rohantam? Sokat. Már úgy éreztem, hogy a hajó másik felén járok, amikor erõmet összeszedve kilöktem egy kifelé vezetõ ajtót. A legváratlanabb helyen találtam magam: a hídon. Pontosabban a híd elõtti folyósón. Innen a kabinom vagy két szinttel lejjebb van. Eszembe jutott, hogy vajon mit szólna Janeway, ha hirtelen megjelennék az ajtóban? Biztos nem értene meg.

A folyósón álltam egyedül, de hirtelen egy neszt hallottam a hátam mögül. Valószínûleg csak a legénység egyik tagja volt, de én eszemet vesztve rohantam. Egyenesen a híd felé. Mindegy az most, hogy mit gondolnak, csak biztonságban legyek a kapitány mellett. Õ a mi nagyhatalmú vezetõnk, meg tud védeni. A hidra érve teljesen kétségbeestem. Az egész terem üres volt. Kongott az ürességtõl. Hallottam, hogy a hátam mögött kinyílik az ajtó. Ettõl aztán abszolút bepánikoltam. Lerohantam egészen Tom pultjáig, és beleütköztem a panelbe. Meg akartam fordulni, de szinte lebénultam. Aztán egy hangot hallottam. Egy hangot... Kathryn Janeway hangja.

"Vörös Riadó vége."

Ennél szebb dolgot nem is mondhatott volna. Megkönnyebbültem, és végre meg mertem fordulni.

"Kapitány..." Magam is csodálkoztam a hangomon. Talán csak túl sokáig volt csönd a jafries csõben, és megijedtem a saját hangomtól.

"Jennifer?"

Valamit válaszolni akartam, de hirtelen megbizsergett a testem, és éreztem, hogy remegnek a csontjaim. A remegés a félelem miatt volt. Valami sárga fénysáv végigpásztázta a termet, mintha végigtapogatná. Janeway ijedt képet vágott, és ettõl én is megrémültem. Aztán a hátam mögött valami bizsergést éreztem. Mintha valaki végighúzná az ujját a gerincemen. A vállam fölött hátrapillantottam, és furcsa dolgot vettem észre. Paris pultjából egy sárga fénysáv világított ki, és felém irányult. Aztán mindent mintha egy kék fátyolon keresztül láttam volna, a kapitány már csak a háttérben homályosodott. Ismertem ezt az dolgot. Akkor lát így az ember, amikor áttranszportálják valahova. Vártam, hogy eltûnik a híd, és valahol máshol találom magam. Ez a mûvelet csak néhány másodpercig tart, de most csak nem akart befejezõdni. Nem értettem, hogy mi történik. Hosszú percekig álltam ott, félig transzportáltan. Akkor még nem tudtam, hogy utoljára járok a Voyageren. Tom közben odaszaladt, és a trikorderével vizsgált. Fokozatosan elsötétült elõttem a világ, de nem akart kivilágosodni ahogy szokott. Eszembe jutott, hogy lehet, hogy hazatranszportáltak. Lehet, hogy továbbfejlesztették a technológiát, és valahogy nagyobb hatósugarat adtak neki. Mégpedig jóval nagyobbat, ha egy másik qvadránsig elér. De valószínûbb, hogy csak valamilyen idegen faj lopott el a Voyagerrõl.

Ahogy nagy sokára kivilágosodott elõttem a kép, egy bolygón lehettem, vagy holoszobában, mert zöld növényzet vett körül. Nem láttam senkit sem, egyedül álltam ott. Vártam, hogy történjen valami, aztán elindultam. Nem gondoltam arra, hogy mennyire félek, és hogy nem tudom, hogy hol vannak a kapitányék.

"holoprogram vége! Holoprogram állj!" parancsoltam. Nem történt semmi. De legalább megpróbáltam.

Néhány lépést kellett csak elõremennem, és a növényzetek megszakadtak. Betonút folytatódott, és már nem a fákat láttam, hanem furcsa házakat. Ez Tom specialitása, de mintha a 20. században találtam volna magam. Reméltem, hogy csak furcsa hasonlóság. Akkor ijedtem meg igazán, amikor emberek jöttek velem szembe. A Földön voltam, és a 20. században. Egy ideig bolyongtam az emberek között, és mindenki megbámult engem. Érthetõ, hiszen a ruhám fekete, csak a vállam sárga színû, és a pöttyeimmel furcsa látvány lehettem. A 20. században az emberek azt hitték, hogy egyedül élnek az univerzumban. Két ember jött velem szemben, egy nõ és egy férfi. Amikor mellém értek, dühöngve törtek ki. "Anna, te szent ég, mit csináltál az arcoddal?"

Mit válaszolhattam volna? Elvittek magukkal valami kezdetleges jármûvel, és útközben a földig leszidtak. Hogyan is érthették meg, hogy nem tetováltam ki az arcomat? Egyszerûen ilyen vagyok.

Attól a naptól a gyerekük lettem. Legalábbis õk azt hitték, hogy az vagyok, és úgy is kezeltek. Fogalmam sincs, hogy mi történt az igazi Annával, de én nem õ vagyok. Attól kezdve õ lettem.

Egy ideig teljesen magányos voltam, és biztos voltam benne, hogy visszamentem az idõben. Ez azt jelentette, hogy észrevétlen kell maradnom, és nem szabad megváltoztatnom a történelmet. Ha egy orvos rendesen megnézne, rájönne, hogy csak a külsõm hasonlít az emberéhez, a belsõ szerveim igencsak trillesek. Ezzel az újságokba is bekerülhetnék, és az a történelemnek nem tenne jót. A szüleim nem értették, hogy hogyan változhattam meg ennyire.

Egy napon véletlenül furcsa dologra akadtam a tv-ben. Éspedig a hajómra. Teljesen ledöbbentem. Elõször azt hittem, hogy csak álmodok. Néztem a filmet, és láttam a barátaimat, a kapitányomat... Az elsõ gondolat után az jutott eszembe, hogy talán nemcsak én jöttem vissza az idõben, hanem mindenki. Ez azért nem lehetett igaz, mert a kapitány nem engedte volna, hogy ennyire megváltozzon a történelem. Soha nem szerepelt volna ilyen veszélyes dologban, A történelmet nem szabad megváltoztatni. De egy ideig még ez volt a legvalószínûbb. Minden részt megnéztem, késõbb felfedeztem a szüleimrõl szóló sorozatot is. Az ál - szüleim azt hihették, hogy Star Trek mániás vagyok, hiszen az állítólagos tetkóm nekik csak erre utalhat. El akartak tiltani a tv-tõl, de bezárkóztam a szobába, és akkor is megnéztem. Te is megnéznél egy filmet tiltás ellenére, ha az ismerõseid játszanának benne.

Egy interjú után tudtam, hogy õk nem az én általam ismert egyének. Tuvok, Kes levette a füleit, Chakotay-on sem volt tetoválás. Emberek voltak. És õk igazából sosem viselkednének úgy, mint azon a beszélgetésen. Rájöttem, hogy csak a külsejük olyan, mint az igaziké. Õket nem ismerem. Viszont az, aki a történetüket írta, ismeri az igazi Voyagert. Tehát nem vagyok egyedül. Más is idekerülhetett úgy ahogy én, és átvette valaki helyét. És megírta a történetünket. De még valami biztos: ez nem a múlt. Mert nem létezhetnek a múltban ugyanolyan emberek, mint mi. Még az õseink sem pont egyformák velünk. Állítottam tehát egy teóriát. Én átjutottam egy párhuzamos világegyetembe, ahol léteznek ugyanolyanok mint mi, és bizonyos értelemben mi õk vagyunk. Van egy ugyanolyan Föld, mint nálunk, csak nem olyan fejlett. Erre talán rájött az a másik társam is, és megrendezte a másik valóságot. Talán õ is tudni akarta, hogy nincs-e egyedül. Mindez úgy hangzik, hogy igaz lehetne. Talán igaz is. De az is lehet, hogy most a Voyageren vagyok, egy alaposan elrontott holoszobában, és a kapitány próbálkozik a kiszabadításommal. Egy évig. Egy éve vagyok már a Földön. És az a másik amerikai biztosan régebb óta, mert volt ideje ilyen magasra törni. Bárcsak lenne annyi pénzem, hogy megkeressem azt a másik társamat! A nyelvvel nem lenne gondunk, mert az az egyetemes fordító az õ fülében is benne van. Várok. Ez az egyetlen amit tehetek. Már jegyzetekben egy kompot is terveztem, de az biztos, hogy nem tudom elkészíteni soha. Ha egyáltalán jól csináltam.

Mit tehetek? Várok, csak várok. Voyager, gyere értem!

Annie Flower