Az õrült

Hûs záporban úszik elhagyott testem

Lelkem figyeli álmom partjáról ahogy kavarog a vízben

Himbálódzik a sáros cseppek között

Elhullott virágok szirmai fedik

Fejem a víz alá bukott testem is húzódik, vonzódik a mély felé

Eltûntem kívülrõl, könnyet sem hullatok viruló lelkem fölé

Átvágok égen, földön, üres rengetegeken, és egy sugárba vészve az égen eltûnök

Üres lett a táj, hiába hull az esõ, hiába ontja reményeit a Hold

Hiába süt a Nap, hiába folyik szüntelen medrében a tavasz, nyár…

Lelkem is szárnyra kapna, de hozzád kötöztem õt, és most nevetek, kinevetem õt

Gyáva kis féreg, fetrengjél a sárban, kínozzon, marjon a látványa

El is hulltak már fehéres tollai, sebes lett teste, az áttetszõ kékes semmi

Könnycseppeket hullat rád, nem látod?

Ott folynak végig arcodon, már patakzanak, egy egy véres árnyalatban

Kebledre hullanak, tested fedik, egész szerelmed

S te észre sem veszed, végre, csak letörlöd õket, szavak nélkül, és elhagyod

Zavart lélek, szegény, már sírna is, de hiába megint minden, vége

Együgyû melankóliában hever, vonaglik néha, tekintete elvész benned, érdek nélkül, némán

S ha néha te is felé pillantasz, félve, nem is õt keresve az üres sötétségbe

Fellobban, küzd, körömmel kapar, reménykedik a vesztes mosolyodtól lázasan

Nem oldom fel, nem engedem õt el, szolgáljon csak, ölje meg magát, mint ahogy én tettem, érted!

Akkor ott, mikor az esõ esett, akkor vele együtt hullt el a kés is kezembõl

Könnyeimet akkor is mostad, ordításom némán csitította

De vérem elmosódott a tó vizében

Testem sár takarta, most meg a fetrengõ homály

Révbe örvénylik szakadt rongyaim maradványai, emlékek tõlem, nem neked

Hanem neki, az embernek, egy emlék, hogy voltam, és széthullottan most is vagyok.

Csak míg éltem, az érdektelen volt, nem érte meg, kínban haltam meg

Nem tett semmit értem a köd, a hold, a csillagom

Szappanbuborék formában tükrözõdik minden egyes színes fortélyban szerelmem

Elmosódott, elmos mindent ez az idõ, kegyetlen bolond lény

Mit tud õ rólad, mit tud õ rólam, tudja hogy miért?

Dehogy tudja, hisz õ is örökké csak álmodik keresve boldogságát, pszichopata öldöklésben boldogító mámorát!

Istenünk, drága istenünk, meg van bolondulva a világ, így fordultam egykor hozzá, de szemembe nevetett

Elüvegesedett szemekkel rám nézett, és az ürességbe nézett

Táncolt örömében, az értelmetlen örömben, õ a teremtõ, szívtelen lett, öldöklõ

Hisz ha neki minden ható, akkor zsarnok minket faló

Álmokban túr, álmokat teremt, csakúgy ahogy fájdalmat

Csakúgy ahogy éberen õrködik ügyelve, hogy minden pontos legyen

Pontosan fájdalmas, pontosan mámoros gyilkosság

Lázongó szellemem szemébe röhögött, õ az õrült.

Kovács Barna