144. Chosen

Csak ott álltak lent, és bájcsevegtek. Közben nagyon is jól hallottam, mit fecseg nekem az Első, de nem is túlzottan érdekelt, rájuk figyeltem. Rosszra akar csábítani, de engem nem érdekel többet, bárki testébe is bújik.
Mosolygtak egymásnak, de én nem zavartam meg a szent pillanatukat. Akkor sem, amikor a pap felkelt, és egy laza mozdulattal kiütötte Angelt. Remélem fájt neki! Buffy hamar elintézte. Ő mindent elintéz, nincsen rám szüksége. valamikor azt mondta, még nem kész rá, hogy ne legyek itt. Régen volt, nagyon régen. Most tényleg nem úgy tűnik, mintha szüksége lenne rám.
Angel hozott valami csillogó izé-xart, amit majd a lélekkel rendelkező, embernél erősebb bajnok segítsége lesz. Akár én is lehetnék, de ő lesz az. Buffy és Angel vállvetve a gonosz ellen, mint a régi szép időkben.
Eddig bírtam, aztán ahogy jöttem, észrevétlenül el is tűntem. Vissza a Summers házba, senkire sem nézve, le a pincébe. Kegyetlenül megvertem a boxzsákot, mintha Angelt verném, azt az undorító képét... Éreztem, ahogy minden ütésnél végigszalad a karomon a fájdalom, de ez sem enyhítette a mellkasomban üvöltő szorítást. A pokolba!
Aztán Buffy félbeszakított, megjelent a lépcső tetején. Rögtön hozzávágtam, csak Angellel találkoztál? Azt hitte, csupán a szagát érzem, igen, azt is éreztem, mindent betöltött , de láttam is őket. Oh, azok a fantasztikus vámpír-szemek... Na ne viccelj! Láttalak titeket, csak nem volt kedvem megzavarni a kis idillt. Csakugyan, Angel már elment? Igen, elment. Elküldted őt? De miért? Miért kérdezem, tudom miért, távol akarod tartani a világvégétől. De én itt leszek veled, megígérem, én veled halok meg, ha erre van szükség... nem fogok elmenekülni egy szavadra, ahogy ő tette... És most hol az a kis bizsu? Gondolom ezek után nekem kéne használni...
De nem akarta nekem adni, azt hiszem nem bízott meg bennem eléggé... Nahát príma, tudom, azt csak az igazi bajnok viselheti magán...
Maga elé emelte a csillogó nyakéket, hosszan ránézett, majd rám, és a kezembe tette. Nem is tudtam, mint mondjak... ez annyit tesz, mintha azt mondaná, hogy bajnok vagyok. Már sokminden voltam, de bajnok még sohasem... megtisztelve érzem magam, most komolyan...
Buffy zavartan rám mosolygott, és azt mondta, Faith még mindig uralja az ágyát... Hogy maradni akar? Maradni? Könyörgöm! Ne játssz velem szivi! Nekem is van egy kis önérzetem! Angeltől bűzlesz!
Megfordult, hogy kifelé induljon, de azonnal elé ugrottam. Buffy! Oké, hagyjuk a dumát! Nem akarom, hogy elmenj. Maradj itt velem! Ahogy akkor...
Megint a karjaimba vettem, éreztem teste melegét amint elnyomott az álom... És éreztem az illatát, és éreztem Angel illatát is, Buffy ajkain... Bolond álmok kínoztak, futottam, aztán csak álltam, mozdulni se bírtam, undorító bűz lepett el, tapostak rajtam...
Aztán felriadtam. Egyedül feküdtem az ágyban, Buffy kicsit arrébb állt, mint aki az imént kísértetet látott... És csakugyan, tulajdonképpen azt látott, az Elsőt. De most támadt egy ötlete.
Összehívta a csapatot, és vázolta a tervét. Willow állt a központjában, a kis vöröske, hatalmas boszorkányerővel. Nagy erejű az a kasza, a Vadász kaszája, a halálosztó, és az fog nekünk segíteni. Minden vadászjelöltnek Vadász erőt adunk. Mindenkiben ott van, csak kell valami, ami a felszínre hozza, kibontakoztatja. És letámadjuk a gonoszt. Őrült ötlet lenne? Újdonság? Igen, az. Most kell lépni, amíg még nem készültek teljesen fel, még nem teljes a hadseregük.
Faithék jól bebiztosították a sulit, csupán egy kijárat maradt, az pedig alaposan őrizve lesz. Nem kerülhetnek ki innen.
Persze nappal támadtunk, ezek mégis vámpírok. Beszereztünk egy buszt, amin az egész banda tökéletesen elfért, és útnak indultunk. Én pokrócot kaptam a fejemre, és bevonultunk. Szétszéledt a csapat. Will és ez egyik vadász-kölyök, a barátnője, Kennedy nekiültek, és varázsolni kezdtek. Reméljük, hogy ez bejön, és a vöröske nem vált át feketébe. Buffy a csapat és én nekiindultunk. Megnyitottuk a pince ajtaját, mindenki adott bele egy kis vért. Nem tudtam felkészülni a csatára, gondolni se tudtam rá, csak az jutott eszembe, hogy idétlenül nézhetek ki abban a nyakláncban. Nem kéne valamiféle erőnek átjárnia engem? Semmi változást nem érzékelek!
Buffy közölte, hogy nem aggódik... ő nem aggódik... de amint előrébb lépett már nem mondta olyan magabiztosan...
Lenéztem a szikláról. Mint egy óriási hangyasereg, hullámzott és mozgott a tömeg. Nem néhány erős vámpír volt. Eszméletlenül sokan voltak... egy városnyi, több mint Sunnydale lakossága volt amikor még itt éltek... gyerekekkel és nyugdíjasokkal együtt. Készülj fel a harcra... erre nem lehet felkészülni, nem lehet, ahogy a halálra sem.
De minden rendben lesz, győzni fogunk amint megkapják az erejüket... csak addig ne vegyenek észre!
És észrevettek.
Megindultak felfelé, mint a támadásnak indult bogarak... igen, hangyák, azok. De ahogy közeledtek egyre kevésbé tűntek annak. A tömegből egyének lettek, sok ezren. Rendben, végünk van.
És akkor történt valami. Mindenkivel, én is megéreztem. Nem voltak többé gyerekek, Vadászok voltak, mind egy szálig.
Karót mártottam az egyik vámpírba, ütöttem, vágtam... Nem volt más az egész, mint egy vad tánc, amit senki sem fog túlélni. Tánc a halálba. Teli voltam energiával, csak úgy sütött belőlem... Aztán rájöttem, hogy mi süt, mi éget: a nyakék rajtam! Éreztem a forróságát, ahogy átüt a pólómon. Hozzáértem, de mintha tűzhöz, intenzív napfényhez értem volna. A pokolba! Eltántorodtam, éreztem, hogy fény árad a nyakékből, nem is, belőlem áradt, hatalmas fény... Beszakította a tetőt, végigszáguldott a termen, porrá égette a vámpírokat. Minden beleremegett.
Buffy! Hozzám rohant, közel hozzám, a szemembe nézett. Mi folyik itt? Szerelmem, érzem már, teljesen érzem... a lelkemet, tényleg ott van... ott van, egy kicsit szúr... Buffy, menj innen! Nem érted? Leverted őket, nekem kell feltakarítanom. Mindent!
Az életben maradt Vadászok futva menekültek innen. Itt kell maradnom, egyedül.
Buffy, menj, indulj már te is! Ezt most végig fogom csinálni!
De ő még mindig csak rám nézett, a szemei telve édes könnyekkel, és a kezemhez ért. Megfogta, megszorította, és nem engedte el, pedig már égett, mint a tüzes lelkem, lángokra gyúlt...
A szemembe nézett, olyan hihetetlenül őszintén, és kimondta: Szeretlek! Soha, még soha nem mondta nekem, annyiszor kívántam, de nem, csak most. Végtelenül jól esett, de tudom, hogy nem igaz. Buffy, tudom, hogy nem szeretsz. De köszönöm, hogy mondtad... Menj, menj már innen, szaladj! Te mindent megtettél, most én jövök!
Végül eleresztette a kezem, még utoljára rám nézett, és ő is elment. A barlang, darabokra hullott, beszakadt, porban fürösztötte a termet. Helyes. Látni akarom a végét.
És láttam, láttam minden végét, láttam a gonosz végét. Úgy áradt szét bennem a tűz, mint a szerelem, az örök szerelem, és lassan elemésztette a testem. Éreztem ahogy perzsel, nem fájt, inkább felemelt... nevetve búcsúztam a világtól, belenevettem minden fájdalomba, minden szenvedésbe, minden félelembe, minden szenvedélybe, minden örömbe, minden mosolyba, belenevettem az életbe.
Míg minden feloszlott, és egyé vált a semmivel, a tökéletes örökkévalósággal.