139. Lies my parents told me

Egyre többet járőrözünk hárman együtt - Buffy, én és Robin Hood. Nagyon nem vagyok oda ezért a pasiért. Időnként úgy figyel, mintha mesterkedne valamiben. De igaz ami igaz, elég erős, és szükségünk van rá is. Főleg akkor majd ha jön az Első, a háború...

Giles kitalált valami eszement bolondságot. Azzal kezdte, hogy újra kirakta a láncokat a pincében a falra. Nem repes érte a szívem, végre megbíztak bennem annyira, hogy leszedjék... Most pedig újra szépen kikötöztek, mint egy veszett kutyát. határozott céljuk, hogy kifacsarják a tudatalattimból mi kattantja be nálam a gyilkos-módot. Támogatom az ötletet, csak némileg tisztázottabb körülmények közt lenne... Valami ostoba dal volt, de nem emlékszem rá, akárhogy is akarom... Az viszont aztán már tényleg sok volt, hogy újra a fejemben akartak túrkálni. Véres pokol, már lassan az agyamnak sincs hely a koponyámban! Valami kavicsot akartak belémrakni, hát vicces, ezt meg hogy képzelték? Feldugják az orromon? Hát, nem egészen. A vöröske bűbájolt, erre a kövecske egy éppen elég gusztustalan kukaccá változott. És ezek kitalálták, hogy a szememen keresztül majd szépen felmászik az agyamba. A pokolba, ez most komoly? Utoljára amikor bogarak támadtak le nem mondhatni, hogy kellemes volt. Aztán lelkestül együtt megőrültem. Most mi lesz a vége? De meglehetősen eltökéltnek tűntek, hát oké. Tényleg jó lenne megszabadulni az Első esetleges befolyásától.

Az öregfiú az arcomhoz tartotta a kukac dobozát, a kicsike meg mocorogni kezdett, és felkapaszkodott a bőrömre, és kúszni kezdett a szemem felé... majd belémmászott, éreztem a bőröm alatt mielőtt elborított a fájdalom. Csak néhány pillanatra, azután hirtelen alábbhagyott, és én már nem a Summers ház picéjében voltam. Rögtön felismertem a szobát - itt laktam réges-régen, amikor még ember voltam. Most magamat láttam, lúzerszemüvegben, hosszú, kusza hajjal. Még ember voltam. Anyám, a drága öreg anyám ült előttem, minden figyelmét nekem szentelve. Én fel-alá járkáltam, és valamelyik régi versemet szavaltam, szívvel-lélekkel. Ceciliának szólt, a kedves Ceciliának, aki szánakozva nézett rám, és kijelentette, hogy nem vagyok hozzá méltó. Vasúti szöget eresztettem a fejébe. De nem most, most még csak ifjú és fülig szerelmes voltam. Ártatlan és jámbor, szerényen néztem jó anyámra, aki büszkén figyelte szavaimat, ostoba kis versemet. Ha legalább szikrányi tehetség szorult volna belém... De ő mindig elismert.

Ekkor a látomásomban anyám hirtelen rosszul lett. Szörnyű hangon köhögött, szája elé emelte a tiszta kendőt. Gyorsan vizet töltöttem neki, néhány kortytól jobban is lett, és beteges hangon nyugtatgatott. Véres volt a kendője...

Sosem foglak magadra hagyni, én majd vigyázok rád...

Békésen varrogatott, én mellé ültem, szerető mosollyal... ő pedig belekezdett a kedvenc kis dalába, csilingelő, kedves hangon...

És ekkor elszabadult a pokol. Eloszlott a látomás, én elveszetettem az uralmat a testem felett, éreztem, ahogy szörnyű düh árad szét az ereimben, az arcom felveszi a démoni alakját... Kegyetlenül téptem a láncaimat, Buffy nyakához kaptam, és messzire hajítottam. majd az ágyat törtem szét a falon. Majdnem kiszakítottam a láncokat a falból, de szerencsére nem volt elég erőm. És az őrület lassan alábbhagyott, újra tisztában voltam magamnak.

Kicsúszott a szememből a kis kukac és kővé deremdve koppant a padlón.  Én pedig a földre rogytam.

Oh, véres pokol, emlékszem a dalra, csupán egy kis népdalocska... igaz, anyám kedvence, mindig ezt énekelgette amikor még kisfiú voltam. A címére is emlékszem, de fontos ez? Nem tudom mi köze van az egészhez! Nem érdekel. Nyugodtan kiengedhettek a láncokból, semmi bajom! Magamnál vagyok!

Drusillával tértem haza. Nem tudom, hány nap telhetett el, mennyi ideig voltam halott... de most teljesen jól éreztem magam. Jól? Pompásan! Megszabadultam minden gáttól, végre önmagam lehettem! Éreztem, hogy képes vagyok uralni a világot, uralni akartam, végig akartam pusztítani egész Európát. Végre elég erős voltam hozzá! Mi hárman, együtt... Drusillának elsőre nem tetszett az ötlet. De semmi baj, ha megismered az anyámat rögtön megszereted, drága Dru. Senkit nem szeretek e földön nála jobban, és viszont. Még ember, és beteg - de ne félj Drusilla, vámpírrá teszem, és mi végigvonulunk az egész világon! Majd meglátod milyen jó lesz!

Az anyám betegebbnek látszott, mint bármikor. Az ember gyenge, az ember meghal. De ez nem marad soká így...

Anyám csodálkozva nézett rám, talán kicsit ijedten. Nem ismerte fel bennem a régi fiát. Talán bizony részeg volnék? Egy kicsit, egy kicsit, megrészegít a szabadság és a boldogság. És kedves anyám, nemsoká te is érzed majd. Én már vámpír vagyok - és ez vagyok én! Egy percre se félj anyám. örökre együtt leszünk, fiatalon, erősen.

Közel léptem hozzá, és karjaim közé szorítottam, utoljára szorítottam így, emberként. És finoman belemélyesztettem a fogaimat. Tudom milyen érzés, csak egy pillanatra fáj, utána csak szörnyen felemelő... Nem fáj, nem fáj...

Buffy és Giles azon vitáztak, hogy helyes-e engem kiengedni. Még mindig ott van bennem az az átkozott kapcsoló, amit az Első könnyedén el tud érni. Nem oldódott fel bennem a lehetőség, csupán dühödten elkendőztem.

marhaság, öcsém, jó nagy marhaság. Kutya bajom sincs, a pokolba, szedjétek már rólam le ezt a xart!

Szerencsére Buffy a főnök, és Buffy kapitány parancsba adta, hogy nyissák ki a csuklóm láncait. Helyes, helyes, köszönöm. Semmi bajom sincs.

A következő affér Gilestól az volt, hogy kitalálta, ő elviszi edzeni, tanítani Buffyt. Nem tudom mi szükség lehet rá. Úgy vélem, buffy már mindent tud amit tudhat, amit nem, azt pedig nem az vén figyelője fogja neki elmondani.

Addig míg elvoltak engem Robin Hoodhoz száműztek. A kölyök-vadászok nemigen bánták, látom, nem tetszik nekik, hogy bármikor eluralkodhat rajtam a vámpír. Az igazgató úr sem lehetett oda az ötlettől, de egész jól bírta. Engem mondhatni a hideg ráz attól, hogy vele kell lennem... pedig csak kicsit utálom jobban, mint általában Buffy barátait.

Az első útja a garázshoz vezetett. úgy mondta, ez az ő szentélye. na igen. Ezt meg tudom érteni. Mindenkinek kell egy hely, ahol néha maga maradhat... különösen vágyom rá amióta teli van a Summers ház...

Aztán egy szép nagyot döbbentem amint fénybe borult a kis kuckó. Nem igazán azt láttam, amire számítottam. A falakra körben mindenféle alakú és nagyságú keresztek voltak aggatva. Mint valami mániákusbeteg vétkes keresztény gyónó-helye. De szó sincs róla. Ez nekem lett így feldíszítve...

Fogalmam sem volt, hogy mit akar tőlem. Miért zárt engem egy cellába magával? Amint el tudtam választani a tekintetem a feszületekről jobban is körülnéztem. Egy könyvespolcon és egy asztalon trónoló számítógépen kívül más nem volt. Ez utóbbi nagyon nem illet az összképbe... de egy ilyen bizarr helyzetben már fel sem figyelek rá.

Az igazgató úr az asztalhoz sétált, és vallott. Csupán annyit, hogy megöltem az anyját. Igen, sok ember anyját megöltem... De most csak ott álltam a szoba közepén, teljesen letaglózva. Ő nyugodtan beszélt hozzám, miközben valamit pakolgatott az asztal fiókjából és magára aggatta. Azt taglalta, hogy őszerinte milyen is vagyok. Egy gyilkos, aki csak élvezi az életet, senki nem jelent neki semmit, csak a préda… Nem, tudom, hogy több vagyok már, mostmár… Ennél mindig is több voltam.

Amegfordult, és amikor rápillantottam felismertem.

Láttam magam előtt a kisfiút, amint ijedten bújik az asztal alá, a pad mögé, a fa takarásába... nem érdekel, a nőre koncentráltam. Kegyetlen vigyort villantottam felé, és verekedésbe kezdtem vele. Erős volt, de nem olyan erős, mint én. Megölhettem volna. De nem öltem meg. Még nem akartam. Újra és újra útána jártam, kínoztam, játszottam vele, éreztettem vele, hogy felsőbbrendű vagyok. Nem voltam az. Ő volt a Vadász.

A kisfiú, a kicsi Wood ijedt tekintete... Felismertem, ő volt az. Most itt állt előttem, már férfiként, szörnyű bosszúvággyal. Én pedig csak álltam a szoba közepén, távol az égető falaktól, a bőrdzsekiben, ami egykor az anyjáé volt.

És amikor a computer megszólalt, egy zene hallatszott. Aranyos dalocska, rögtön felismertem, eljutott az agyamig, és belül, a tudatalattimig. Elvesztettem a fejem.

A múltban voltam, anyámmal, az én drága anyámmal, aki gyönyörű volt, betegségnek nyoma sem volt rajta, és mosolygott. Vámpír volt. Vámpír, mint én. És most együtt leszünk örökre, gondoskodok róla… De rámrivallt. Azt mondta, nem, nem akarja. Hogy tűnjek már el innen.

Robin Hood kegyetlenül csépelt, alig védekeztem. A falhoz lökött, egy kicsi, hideg fémkereszthez szorította az arcomat. Vékony csíkban szállt fel a füst ahogy égette a bőrömet.

Az anyám mindent a fejemhez vágott. Szemei hideg szikrákat szórtak, keményen csettintgette a nyelvét. A fejemhez vágta… hogy utál, nem szeret… sosem szeretett, évek óta azt várja, hogy tűnjek már el az életéből, de én nem találtam senkit akinek kellettem volna… Hagyjam őt békén, menjek el! Égettek a szavai, mint a napfény. Én még mindig ugyanaz vagyok, puhány, szentimentális, hülye. Amilyen mindig is voltam.

Az igazgató úr a földre tepert, csak ütött, én szinte nem is mozdultam. Egy pillanatnyi szünetet tartott, hogy lehúzza rólam a kabátom.

Egyszerűen gyűlölet csillogott a szemében. Nem az én anyám volt. A pokolba kívánt, azt kívánta, bár verte volna be a fejemet kisgyermekként. Megütött, őrülten vihogott… sárga szemekbe néztem bele, hosszú hegyes fogak virítottak ki az ajkai alól. Ez nem az anyám arca…. Bántott, meg akart ölni, meg akart szabadulni tőlem, örökre. Szúrtam, és ő finom porrá válva hullott a földre.

Ne haragudj, ne haragudj…

Itt tértem magamhoz, itt éreztem magam újra a jelenben. Az ellenfelem fa keresztet szorongatott a kezében, és megtorpant a szavaimtól. Ezt gyorsan kihasználtam, és két lábron néztem szembe vele. Oh, az ostoba, nem hozzá beszéltem, nem neki mondtam. Azt hiszed, bánom, hogy megöltem az anyádat? Ember, én voltam a vámpír, ő pedig a Vadász, a játészabályok adottak. Életre halálra. Drága igazgató úr, majdnem megöltél, ennyire közel voltál hozzá, hogy karót márts a szívembe. Megöltem az anyádat, azthiszed, hogy a korcs ivadék legyőzhet?

Ő csak mondta a magáét, minden gyűlöletét nekem. Elvettem a gyerekkorát, az anyját… Igen, így volt, de te sosem voltál benne anyád életében! Azt hiszed, szeretett? Nem eléggé ahhoz, hogy feladja a vadászéletet érted! Ismerem a vadászokat. A kötelességtudat. Bárki is él körülöttük, ők egyedül vannak, egyedül harcolnak. Mert ilyen a Vadász.

Én szerettem az anyámat. Annyira, hogy vámpírrá tettem. De meg kellett ölnöm. És már tudom, hogy ő is szeretett, mindig is szeretett, olyan démont hoztam ki belőle, ami nem ő volt. Nem ő mondta, hogy gyűlöl.

A számítógéphez sétáltam, és beindítottam azt a kis dalt. Semmi sem történt. Nem hasított a fejembe az őrült fájdalom, pedig hallottam emlékezetemben, amint anyám kedvesen énekli.

Köszönöm doktor úr, hogy segítettél. Meggyógyultam. Látod, valamennyire te is megöltél. Megölted azt a Spike-ot…

És drága Robin Hood most megöllek, megöllek, hogy teljesen magamnál vagyok.

Majdnem megtettem. Megsebeztem a nyakát a fogaimmal, éreztem a vére ízét… De megkegyelmeztem.

Magamra vettem a bőrkabátot, az én bőrkabátomat, és a keresztekre ügyelve kiléptem az ajtón. Buffyval találtam szemben magam. Tudod mi a helyzet? Nem jött be Wood terve. Nem volt elég erős. De tudod, az anyját megöltem, őt nem fogom. Ott fekszik bent. De ha még egyszer – csak egyszer, ha csak rossz szemmel néz rám – én megölöm, gondolkodás nélkül elharapom a torkát, és megiszom az összes vérét.

Sebesültem, csöndesen távoztam.

Miközben a kicsi dalt dúdoltam. Az anyám mindig szeretett.