131. Never leave me

Buffy elszállásolt ha lehet így mondani. Székhez kötözött, mint először amikor segítsésgért jöttem hozzá, még lélek nélkül. Ironikus, akkor azért jöttem ide, mert nem tudtam ölni, most azért, mert tudok. Minden olyan bonyolult. Csak kössön ki minnál erősebben, nehogy elszabaduljak. Nehogy valami gonoszat tegyek.
Buffy velem maradt egész nap, gyakran benézett, és ott ült mellettem, annyi mindent mondhattam volna neki, de nem akartam, mély hallgatásba burkolóztam... Nagyon fájt, nem tudom milyen régóta ittam megint embervért, de rettenetesen hiányzott. Néha éreztem, hogy eluralkodik rajtam, ködösíti az elmémet, de Buffy vigyázott rám, vért hozott nekem... és velem volt...
Aztán meséltem neki. Arról, hogy nem emlékszem tisztán azokra akiket most megöltem. Nem tudom, hogyan jutottam oda, hogy jött az ötlet, csak azt, hogy néha olyan helyeken találtam magam, amiket még sosem láttam, és nem tudtam mit keresek ott. Mint valami furcsa alvajárás... csak emlékfoszlányok, mintha egy régi rémálomból maradtak volna meg. És meséltem neki arról, hogy hogyan kaptam meg a lelkem. Hiszen tudod Buffy, miattad, csak miattad. Kutattam, utaztam, és egy démon után eredtem. Tőle kaptam a lelkem. De hidd el Buffy, megszenvedtem érte, megkínoztak érte... de ez semmi, már egészen mást jelent nekem a kín amita megszerettelek. Semmi volt amit ott kaptam, tudod... És én már értelek téged is, sokat gondolkoztam rajtad...
Aztán Buffy otthagyott engem, csupán néhány pillanatra, sikolyfoszlányokra a szomszéd szobából. És amint becsukta maga mögött az ajtót, azonnal megláttam azt a valakit... magamat... És meghallottam azt a dalt, azt az iszonyú dalt... És kész! Elvesztettem magam. Vagy megtaláltam, mi az igazság? Az igazság relatív. Buffy visszajött, és szépen néztem rá, köszönöm kedves, pompásan vagyok, csak ugye éhezem, örömmel vennék egy kis vért. Ő gyanakodva ment az asztalhoz, és amint elfordult... Kitéptem magamat a kötelekből, elszabadultam, őt a falhoz löktem, és egész egyszerűen átnyúltam a falon. Olyan könnyedén törtem át a kezemmel, mintha kartonpapírból volna. És megragadtam a fiút aki ott állt. Áttéptem a falon, és rávetettem magam, már szívtam is a vérét... tényleg éhes voltam...
Aztán buffy leütött, és én magamhoz tértem, pontosan tudva, hogy mit tettem... Én megint ölni akartam! Ott feküdtem a földön magamba rogyva, és ő... és én ott álltam, és gyúnyorosan néztem magamra... Én... Aztán Buffy fejberugott.
Amikor felébredtem, nedves szövetet éreztem a szám körül. Valaki a vért törölgette le róla, tompa fájdalom kísérte az érintését. Buffy volt az.
Nem tudom, hogy mit tettem, oh, nem emlékszem rá, egyszerűen nem emlékszem... Kit bántottam? Egy fiút, Andrew-t, de meg fog gyógyulni, meggyógyul...
Én pedig ott feküdtem, láncokra verve, és amint ülő helyzetbe kűzdöttem magam... Buffy, ölj meg engem! Ölj meg, itt és most... Látod, megint megtettem volna, látod, ez vagyok én, gonosz, miért nem akarsz megölni? Tudod mi mindent tettem? Tudod mennyi vért lehet kiszívni egy emberből? Én tudom Buffy, én tudom! Csak nem szabad megölni rögtön, hagyni kell, hogy sírjon, hát persze, ha nem sikolt, ha nem sír, úgy nem az igazi... Tudod pár éve még mit csináltam volna akár a hugoddal is? Miért nem akarsz megölni? Oh, hiszen tudom... Neked kell valaki, aki bánt, aki kínoz, ugye? Kell valakit gyűlölnöd, ez hajt előre? Ugye?
Buffy pedig csak mondja, hogy dehogy, és hogy tudna meggyőzni? Nem ismerem őt, miért is ismerném, mert emberek halála szárad a lelkemen? Ne sajnáltassam magamat. Hát persze, hogy ne... És elmondta, hogy miért is nem öl meg. Mert látja, megérzi, hogy megbántam... hogy megbántam mindent, hogy más vagyok... hogy nem vagyok gonosz, már nem, hogy jó tudok lenni... Buffy, igen, ő hisz bennem...
És akkor kikattant a villany, és betörtek. gyorsan jöttek, sokan egyszerre, fent sikítottak, Buffy pedig csak ütötte őket... Én pedig ott álltam teljesen kikötözve és akkor leütöttek. Se kép se hang.
Gyengén és fájdalommal teli ébredtem, kikötözve valami nagy fa kerékhez. Sebek borították a testem, különös alakú sebek... És a Spike-szellemem beszélt hozzám. De ez nem belőlem ered. Ez csak belőlem lop el valamit, hogy befolyásoljon. De nem úgy játszottam, ahogy ő akarta. Fellázadtam, és Buffyhoz rohantam segítségért. Hát vége a finomkodásnak. Amíg beszélt hozzám egy fekete csuklyás árnyék sebzett engem. Szem nélküli démonfajzat... Újabb mintákat vágott a testembe... És amikor végzett, a szerelmemet láttam, Buffyt láttam magam előtt, és emelkedni kezdtem, alácsurdogált a vérem... Valamit, valakit az életbe hívott. Buffy... az ő külsejét birtokló valami...  Az igazi vámpírt. Így mondta. És csurgott alá a vérem, befolyt a résekbe... És megnyílt, mint egy kifordított fém tulipán, és gyermekeként kibújt belőle az ősi... valami