130. Sleeper

A Bronze-ban voltam, azt hiszem csak ültem, vagy beszéltem is valakivel... Aztán amint megéreztem, hogy lassan eljön a napfelkelte szederhez mentem. Mondjuk úgy, haza. Még nagyon korán volt, azt hittem, szeder majd szépen nyugisan alszik, én meg elvonulhatok. Ehelyett lámpafény fogadott, és Buffy meg szeder ott ültek, és össze nem téveszhetetlenül éppen abbahagyták a beszélgetést amint bejöttem. Kérdeztem, hogy mi ez a korai időpont, valahogy sejtettem, hogy nem jelenthet semmi jót. Nyilván valami gonosz. De nem úgy tűnt, mintha be akarnának avatni. Hát értem én, rendben, nem rám tartozik, de tudod, azért nem esik jól. Kérdeztem, hogy mi volt ma Buffyval. Valami régi osztálytárssal találkozott, aki immáron vámpír volt. Rendben, nem jelent nekem semmit. És hogy velem mi volt? Hát... semmi, nem, semmi különös, csak mint mindig.
Aztán elvonultam, miután Buffy is hazament a hugához. Olyan furcsákat álmodtam, nem is tzdnám megmondani pontosan, zavaros, nem világos... sötét, sötét, mint minden... minden, körülöttem...
Aztán egy percre közelebb kerültem az ébrenléthez, és hallottam, hogy valaki matat mellettem. Résnyire nyitottam a szemem, és azonnal megragadtam a kezét. Anya a cuccaim között turkált. Ez meg mit akar? Na csicseregd el szépen kislányom mit keresel itt! Anya nagyon zavarba jött, szinte láttam, ahogy jár az agya, hogy ugyan mit is mondjon. Aztán dumálni kezdett és csak ömlött belőle a szó, hogy szeretkezni akar velem, meg hogy azóta amióta először... azóta mindig rám gondol, meg egyéb zöldségek. Megkattant ez a csaj? Meg hogy ő dehogy bizonyítékok után kutat. MI VAN? Aztán teljesen rámmászott, már éreztem a leheletét a nyakamon, meg az illatát...
De figyelj ide! Nem akarom! Erre megint hülyeségeket zagyvált, hát figyelj, nincsen veled semmi baj kislány... semmi, semmi, csak...
Szóval kiküldtem, és azon filózgattam, hogy mi a fene történt vele, és hogy mit akart azzal a baszott karóval.
Amint lement a nap felcuccoltam, és elindultam kifelé. Azért még meg kellett mondanom, hogy ez cseppet sem irányult felé...
Elindultam az utcán, és csak sétálgattam, eredetileg a Bronze-ba indultam, de aztán valahol megtévedtem, és csak mentem, mentem, és néztem az embereket. Kerestem. Nem is tudom, hogy mit. Vagy kit. Az egyik sorban ott állt egy lány. Valahogy már alapból kitűnt onnan, ahogy annak lennie kell. Odaballagtam hozzá, és elég volt egy két izgató szót suttognom neki, és otthagyott mindent. Elindultunk valami csöndesebb, magányosabb hely felé... És mögöttünk... Ott sétált a valaki, és mesélt nekem, és mondta, és mindig mondta, hogy mit tegyek. Hogy mi a legjobb nekem. A lánynak nem kellett sok, hogy kikezdjen velem, dehát a fenébe is én kezdtem ki vele. Egészen közel jött hozzám, és beszélt... nem is tudom mit, aztán megláttam Buffyt, ahogy édesen mosolyog rám, és megsúgta nekem, hogy mit tegyek. Tudom, oh, hogy tudom mit kell tennem. Haraptam, és megöltem. Szaggatottan sikított. Aztán már csak beszéltek hozzám, vagy beszélt, én meg elhúztam onnan, csak el, mindennél gyorsabban.
Vissza Xanderhöz. Vissza a nyugiba. Elsötétített ablakok közé amíg az égen jár a nap.
Buffy ébresztett fel, a tőle megszokottan nem túl kedvesen. Hozzámvágta a szavait, hogy hol jártam, mit csináltam... Hogy látott egy lánnyal, és azt hiszi, hogy megöltem... Buffy, oh, kedvesem te nem tudod? Én nem tudok ölni. És azt hiszed a chpi miatt? A pokolba is, nem, tudod miért? Mert most idebent egy lélek ég, és belémégeti a sok ezer áldozatom utolsó sikolyát. Mindet hallom... Azt hiszed, hogy most képes lennék megölni bárkit is? Te tényleg azt hiszed? Tényleg voltam egy lánnyal. Beszélgettem vele. És miért, talán bűn? Talán csak nem féltékeny vagy? Talán csak nem rosszul esik? A fenébe is Buffy, igen, voltam más lányokkal. Ee nem tudod, nem mondtam? Szeretlek téged, és senki más nincs a világon nekem, mint te...
Most nem tudom, hogy mit gondol, és azt sem tudom, hogy én mit gondolok, de összezavart... van bennem valami homály... valami köd... beszéltem a lánnyal, hazakísértem... és... aztán hazajöttem, de nem világos minden, nem tudom... Egyszerűen nem áll össze a kép, valami hiányzik, sokminden hiányzik...
Aztán amint elővettem a cigarettát... valami eszembe jutott erről, az hogy ez nem az enyém, nem volt az enyém, ezt kaptam... valakitől, egy lánytól... és... Nem, nem tudom, nem értem. De meg kell tudnom!
Fogtam és elindultam ki, amikor is szederke elém pattant, hogy nem megyek sehová. De nem érted, be kell bizonyítanom, hogy én nem... meg kell tudnom... Szóval leütöttem a szerencsétlent, persze jött a jól ismert fájdalom. De mindegy.
A Bronze-ba mentem, és mindenkit megkérdeztem, hogy látott-e engem egy szőke lánnyal a miutóbb... És hogy látt-e megint azt a lányt... És egyáltalán bármit, de nem emlékeztek rám. Felsétáltam az emeltre, hogy meggondolkodjak egy kissé, hogy valami eszembe jusson... valami... Leültem egy nyugis asztalhoz, és bámultam magam elé... amikor valaki mögémlépett, és megszólított. Tudta, hogy keresek valakit, és megkérdezte, hogy nem lehetne-e ő akit keresek... Kösz, kislány, de nem akarok kikezdeni veled...
Aztán kiderült a turpisság. Vámpír volt. És nem egyszerű vámpír. Az én vámpírom. Én teremtettem. Eszembe jutott. Minden, nagyon sok minden. Igen, én teremtettem.
A fenébe is! Verekedni kezdtünk, nem, nem akarom elhinni, hogy én voltam, nem lehettem... de emlékszem rá, nagyon is... Kiütöttem a vámpír csajt. Nem is volt nehéz, fiatal volt még, na igen. Néhány napos csupán. Nagyot zuhanva vált porrá.
telefonhoz rohantam, és rögtön Buffyt hívtam. Mostmár tudom, egészen biztosan, hogy én voltam, és tudom, hogy hol... És elmentem vele oda. Magamat láttam, amint csóválom a fejemet, igen, én voltam, és azt mondtam, hogy nem szabadna ezt tennem. Ez nincs benne a tervben. Hagyjuk most a Vadászt! De nem! hagyjál békén! Tudom, hogy mit kell tennem. Véget vetni ennek az egésznek. Levinni Buffyt a vámpír temetőbe, megölni őket... akiket teremtettem, kinyírni, mind egy szálig, mielőtt ők nyírnak ki egy nagy rakás embert. Nem akartam rosszat... Ő... Én... azt mondtam, hogy játsszak egyet Buffyval, rendben, szórakozzunk egyet... De nem! Legyen már ennek vége, hagyjál már békén!
Aztán énekelni kezdte azt a dalt... azt a régi, régi dalt, úgy fájt amint az agyamhoz ért, és elveszítettem... elveszítettem a fejem... Fogd be, hagyd már azt a dalt, ne énekelj itt nekem! Hagyjam már abba ezt...
Vámpírarc. Azonnal megtámadtam Buffyt, meg is sértettem, de csak felszínesen, aztán kissé leütött, és magyarázni kezdett... nem hallottam! Aztán a teremtményeim kikeltek tömegsírjukból, és mind a vadászt támadták. Lefogták nekem. Azt akarják, mindenki azt akarja, én is azt akarom... megölni a Vadászt! Hagytam, hogy megtöltsön az illata, a vérének az illata... Éreztem a vérének ízét a számban...
És kijózanított.
Buffy! Hiszen ez Buffy! Hiszen... mit akarok tenni? Dehogy!
Rémülten menekültem el előle, be a sarokba, hogy szorítsam a lüktető fejemet, hogy tűnjön már el innen, tűnjön...
Aztán Buffy odasétált hozzám, kicsinálta az összes vámpírt, könnyedén, csak most bújtak ki a föld alól... És én... Újra embert gyilkoltam... Itt vagyok Buffy, tudom... Tedd meg, ölj meg, csak gyorsan... Mert megint beszélek magamhoz, énekelem azt a buta dalt, megint embert gyilkolok...
De Buffy eldobta a karót, és nem bántott, megsúgta nekem, hogy ez valami gonosz, valami nagy gonosz, ami mindenkit bánt, befolyásol... ez nem... nem én vagyok. Nem? Nem tudom... Buffy, segíts nekem, Buffy, kérlek segíts nekem!
És nem hagyott ott, végtelenül jó volt hozzám, pedig gonosz vagyok, biztonságba vitt... Én nem szóltam egy szót sem, csak pokrócba burkolózva remegtem, és szorítottam a térdemet, és közben ő beszélt a barátaival. Nem akar megölni, segíteni akar... és azontúl, hogy a Nagy Gonosz Erő enegm közelített meg legjobban, és többet akar megtudni róla, azontúl... velem is törődik.