A félelem éjszakája

Egy hideg őszi éjszakán Anikóval sétáltam a városban. Az utcák kihaltak, sehol egy ember, egy jármű, egy lélek. Az üzletek be voltak zárva. A lehullott leveleket fújta a hideg őszi szél. Nagyon fáztunk, fáradtak is voltunk. Bekopogtunk egy öreg, borostyánnal benőtt templom faajtaján. Kis idő múlva az ajtó titokzatosan kinyílt.
Egy csuklyás alak jelent meg. Elmondtuk neki, hogy szeretnénk meghúzni magunkat itt egy éjszakára, mert nagyon fázunk, s fáradtak is vagyunk. Bólintott, s intett, hogy kövessük. Átvezetett egy hatalmas csarnokon, majd egy lépcsőhöz értünk. Egy piros, kopott bársonyszőnyegen haladtunk felfelé a torony irányába. A falakon titokzatos személyeket ábrázoló festmények, képek lógtak. Olyan volt, mintha minden lépésünket figyelnék. A képek mellett sejtelmesen világító fáklyák voltak. Felértünk a toronyba. A csuklyás az egyik szoba előtt megállt, kinyitotta az ajtót, majd elment.
Anikóval beléptünk a félelmetes szobába. A fal repedezett volt, tele pókhálókkal. Az ablakon sejtelmesen szűrődött be a holdfény, a cafatokban lógó függönyön át. A kandallóban pattogott a tűz. Az ablaknál állt egy asztal és egy szék. Az asztalon csonkig égett gyertyák maradványai voltak. A fal mellett egy ágy állt. Mindent vastagon borított a por. Leültünk a kandalló elé, s halkan beszélgettünk. Kintről félelmetes, furcsa, nem emberi hangok, zajok szűrődtek be. Rémisztő volt. Hirtelen elcsendesedett minden, majd egy velőtrázó sikolyt hallottunk. Rettenetesen megrémültünk.
Oda mentünk az ablakhoz, hogy megnézzük van-e kint valaki, de ahogy az ablakhoz értünk, egy sötét árny suhant el előttünk. Gyorsan visszaültünk a kandallóhoz. A tűz már csak pislákolt, s félelmetes formákat rajzolt a falra. Hangokat hallottunk. Nem mertünk megszólalni. Mintha valaki lenne az ajtónk előtt. Valóban. Valaki kopogott. Anikó minden bátorságát összeszedve kiszólt, hogy ki az, de semmi választ nem kaptunk. Megint kopogott. Remegő hangon megkérdeztem, ki van ott, de még mindig nem szólt. Nagyon féltünk, s nem mertük kinyitni az ajtót. Harmadszorra is kopogott, majd az ajtó lassan, nyikorogva kinyílt, s belépett. A tűz egy rémisztő alakot világított meg. Egy vámpírt! Hosszú, fekete köpenyt, fekete nadrágot, s fehér inget viselt. Hosszú, fekete haja a válláig ért. Az arca ki volt pirosodva. Száját, hatalmas szemfogait, s ingét friss vér borította. Tüzes tekintete belefúródott a miénkbe. Reszkettünk a félelemtől. Ahogy nézett minket, szemeiben nyugodtság tükröződött, de
  nem tudtuk mi járhat a fejében. Kiszívja a vérünket? Megöl minket? Vagy mégse bánt? Hiszen most evett. Ezek, s hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. De ő csak állt az ajtóban, s nézett minket. Féltünk. Levegőt is alig mertünk venni. Éreztem, hogy valami meleg folyik a kezemen. Vér volt. Rettenetesen megijedtem. Honnan jön? Az orromhoz nyúltam. Onnan folyt. Láttam rajta, ahogy mélyen belélegezi a levegőt, s érzi a vérem szagát. Mégse indult el felém. Nem érdekelte a vér, mégis figyelt minket, s rettegésben tartott tüzes tekintetével. Egy farkasüvöltés törte meg a félelemmel ittas csendet. Anikóval az üvöltés irányába fordítottuk a fejünket. Körülbelül fél perc múlva fordultunk vissza, mert a vámpír köpenye hozzáért a kezünkhöz, majd becsapódott az ajtó. A vámpír elment. Kezeinket égető érzés vette hatalmába a köpeny érintésétől.
Fáradtak voltunk, de nem mertünk lefeküdni a félelemtől. Bármelyik percben visszajöhet.  A tűz is kialudt. Szerencsére az orrvérzésem elállt. A nagy csendtől és a félelemtől reszkettünk. A halvány holdfény megvilágította arcunkat a szobában. Mindketten sápadtak voltunk, s dideregtünk a hidegtől, mert a kandallóban már rég kialudt a tűz. Álmosak voltunk, de csak ültünk a síricsendes szobában, s néztük egymást. Nagyon égett a sebhely a kezünkön, amit a vámpír köpenyének érintése okozott. Órákig ülhettünk így, csendben. Majd kakaskukorékolást hallottunk. Pirkadt. Nem sokkal később napfény szűrődött be az ablakon. Anikó a szemembe nézett. Ugyanarra gondoltunk. Haza kellene mennünk. Már biztos aggódnak értünk.  De az ajtó zárva volt. Ha elkezdünk dörömbölni, valaki ide jön, nekünk lehet, hogy végünk. Az ablakon nem tudtunk kimászni, hiszen egy toronyszobában voltunk. De ha továbbra is itt kell maradnunk, megőrülünk a félelemtől. Kis idő múlva lépteket hallottunk, majd egy kattanás 
Az ajtót kizárták. Nem tudtuk, mit csináljunk. Menjünk oda az ajtóhoz, s lépjünk ki rajta? De ha ott vár minket valaki? Vagy ha kimegyünk, s le is jutunk a lépcsőn, honnan tudjuk, hogy a csarnok egyik sötét sarkában nem egy vámpír rejtőzik, várva védtelen áldozataira? Vártunk egy kicsit, majd ketten kinyitottuk az ajtót, s kiléptünk rajta. Lerohantunk a lépcsőn, át a csarnokon. A festmények szemeikkel követtek, de ez nem érdekelt minket. Futottunk tovább.
Kinyitottuk hatalmas faajtót, s kiléptünk a szürke napfénybe. De a kezünk még mindig az égető érzés hatalmában volt.

Gabrielle