119. Seeing red

Otthon üldögéltem és kevertem a vért a piával. Eléggé részeg voltam már ahhoz, hogy ne fájjon... ne fájjon annyira... Erre csak megjelent nálam Dawn. Oh, Dawny, mit keresel te itt? Mintha nem tudnám piszkosul, hogy utál mindenki, hogy ki vannak akadva rám. Nem tudom most mi lesz, nem tudom, valaha is megyek-e még hozzájuk... Nem tudom. Azok a cseszett Warrenék bekamerázták a terepet, oh, hogy az a... És Dawn, te azt hiszed, én szeretem Anyat? Ugyan, a franc vigye el, hogy szeretném már, ez nem... Ez csak egy rossz nap volt! Buffy... Igen, Buffyt szeretem, szeretem őt... És te szegény kislány, te csak azt látod, hogy én megcsaltam, hogy neki ekkora fájdalmat okoztam... Te nem látod ő mit művel velem! Tönkretesz! Teljesen tönkretesz, játszik velem, aztán po.fánvág és otthagy, és annyira fáj, és annyira szenvedek...
Miután lement a nap elmentem Buffyhoz. Még mindig nem szállt ki belőlem teljesen a pia, és muszáj volt beszélnem vele, muszáj! Szóval csak elmentem hozzá. Már messziről megérztem, hogy otthon van, hogy fent van az emeleten, szinte éreztem, hogy húz magához, vele kell lennem! Fent volt a fürdőszobában, olyan átkozottul világos és fényes odabent minden, csak én vagyok olyan fekete, a ruhám, a szívem... Buffy pedig el akart küldeni, ahogy mindig is, miért nem bírja elfogadni, hogy én is itt vagyok, hogy ez az egész nemcsak róla szól! Csak azt mondogatta, hogy nem szeret, nem szeret... Nem, tudom, ez nem igaz, amikor vele voltam, amikor benne voltam, szeretett, éreztem! Majd én megmutatom, újra, újra szeretni fog, elég ha csak hozzá érek, ismerem már őt... Nem fog nekem ellen állni, megmutatom neki, szereti fog, tudom! Magamhoz húztam, ő pedig el akart lökni, és nem hagytam, és ő mindig el akart lökni, és én mindig nem hagytam, aztán végül mégis ellökött... Sikított és sírt, én pedig... Oh, mi ez az egész? Elrohantam, otthagytam mindent a francba.
Hazahúztam. Ott kattogott az agyamban, őrülten kattogott az agyamban Buffy, sikít és sír... Piát töltöttem magamnak, egy hajtással letöltöttem a torkomon. A felsőmre és a kezemre folyt, és a francba is, Buffy ott száguldott a fejemben, és őrülten fájt! Szétroppant a kezemben az pohár, a tenyerembe álltak a szilánkok, nahát pompás! Aztén belépett hozzám a kedvenc bőrös démonkám, egy jó nagy csomag pattogatott kukoricával. Tévézni? Jahj, drága barátom... Hát tudod mi az én bajom? Hát tudod! Az a nyavalyás Vadász, nem, nem otthagyott, sose volt velem! Nem, sohase ereszkedett az én szintemre, ugyan, ő a Vadász, ő nem... Ennek nem szabadna így lennie! Már megöltem két vadász, igen, úgy kell lennie, a nyakába mélyesztenem a fogaimat, kiszívnom az összes vérét, összetörni a csontjait!
És tudod mi ez itt? A fejemben, éget és fáj, és őrülten fáj, és szétfeszít belülről, és megmérgez, az az átkozott chip, nem hagyja, hogy gonosz legyek... Nem, és nem lehetek jó sem! Nem vagyok senki sem, nem tartozok senkihez sem. És mit mondasz? Hogy majdcsak megváltoznak a dolgok, majdcsak rendbejön minden? Nem, nem fog rendbe jönni. Nem, hacsak nem teszek érte!
Megszületett az agyamban az elhatározás, most ténylegesen és véglegesen.
Motorra pattantam, és elhúztam, magam mögött hagyva a kriptámat, a temetőt, ezt az egész átkozott Sunnydale-t.
Mire visszatérek már minden más lesz.