117. Normal again

Épp hazafelé igyekeztem egy jó adag friss vérrel, amikor összefutottam Buffyval. Először azt hittem, hogy hozzám jött... vagyis eg y kicsit reméltem, hogy hozzám jön. Oh, de nem, ugyan miért is jönne? Azért beszéltünk pár szót... Amiből is annyi derült ki, hogy szederke drága otthagyta az oltárnál az ex-démon csajszikát. Hát sose képzeltem túl sokat arról a csávóról, hát ezentúl se változtatok ezen a véleményen. Ezt mindjárt meg is mondhattam neki amint megjelent a vöröskével. Pompás, mondhatom. Jól felhúzta az orrát, és visszaszólt. Mit akarsz tőlem haver? Bunyót?
Na persze aztán leesett a cucc a chipről. Túl régóta verek mindenkit gallyra, néha elfelejtem, hogy mostmár nem tehetem meg.  Szóval egy szép ívben landoltam a földön. Aztán hallottam, hogy Buffy jajgat, és a fejét fogja. Mi a baj drága? Rögtön odaugrottam, hogy segítsek, de szederke meg a csajszi elökdöstek., úgymond, hogy ők Buffy barátai. Pff, hát csesszék meg, én pedig Buffy szeretője vagyok... voltam... lényegtelen. Szóval szépen elküldtek, én meg nem akaszkodtam rájuk...
Amikor legközelebb találkoztam szederkével ő jelent meg a kriptámban. Oh, segítség kell a szerencsétlen lúzer Spikeytól? Pompás mondhatom. De aztán felvázolták a helyzetet, miszerint Buffy rosszul van, és valami démont kell elfogni az ellenanyagért. Oké, megyek. Útközben azon filozófálgattam, lehet ebben valami. Buffy meg az őrült álmai. Hát persze. Ilyet is csak ő álmodhat. Fogunk egy Spike-ot, bekábelezzük, magunkba bolondítjuk, aztán befogjuk szexrabszolgának, aztán...
De oopsz! Nincs annál zavaróbb, hogy itt egy lúzer aki előtt hallgass a nevem. Mármint a Spikebuffy együttes neve. Hát jó. Alternatív képzeletvilágok! Talán az egyikben nem agyod az oltárnál a menyasszonyod aranyapám!
Nem bírtam volna ki, hogy ne csesztessem szederkét a cucc miatt, de nem kerülhetett rá sor, ugyanis megjelent az orrunk előtt az a bizonyos démon. Öcsém, és pont ez, hát ismerem én, nem is gyenge démon, nem egyszerű ügy... de jól lecsaptuk, szederke meg beleresztett két kis nyilacskát (nem úgy tűnt mintha nagy hatásuk lenne..) Szépen leütöttem, és vittük Buffyék pincéjébe, ahol sikeresen lekötöztem az oszlophoz. A kiscsaj gyorsan megszerezte a a mérgező kis fullánkját, na hála a mindeneknek no.
Másnap benéztem Buffyhoz. Csak tudni akartam, hogy van, épp az ellenszert szorongatta a kezében egy csinos kis bögrében. Vöröske rámhagyta, hogy itassam meg vele. Ő meg az orromra koppintott volna, hogy már nem vagyok az élete része. Buffy, Buffy, hát nem? Tudom én mi van veled édes! Miért nem szólsz. Csak szenvednél, mi? Szeretnéd, ha a barátaid kihúznának a csávából, mi? És tudod mi lenne? Visszatérnél hozzám, vissza a sötét oldalhoz. Bffy, mikor jössz már rá végre, hogy hozzám tartozol? Mikor tanulsz már meg végre ÉLNI???