113. Dead things

Buffy megint velem volt. Sikerült teljesen szétvernünk a kriptámat, de az ágy megint érintetlen maradt. Úgy látszik nekünk már csak nem jön össze a normális módon. Nem mintha bánnám. Tiszta állat az a csaj. Én próbáltam vele lépést tartani, de hiába, nem megy. De senkivel nem volt még ilyen jó, még Druval sem, pedig ő aztán igazán őrült. Fáj, alaposan megharapdált, és szeretem minden érintését, és tudom ő is így van vele. És ahogy ott feküdtünk kiütve a szőnyegek alatt, Buffyra nem éppen jellemzően elbeszélgettünk. Valami kis semmiségről. Érted mi ez nekem? Mert én nem csak Buffy szexpartnere akarok lenni. Meg kellett kérdeznem, hogy mi van köztünk. Semmi? De legalább kedvel. Néha. Néha? Ez nem elég. De lehet több is, én tudom. és azt nagyon szereti amit csinálok vele.... Eszembe jutott valami. Hogy megbízik-e bennem annyira, hogy kiszolgáltott lenne-e előttem...  Nem, nem soha... Most ezt mondja. Most.
A Bronze-ba ment. Hát én is mentem utána, muszáj volt, láttam már messziről, hogy miként is érez. Hogy hogy érzi most magát. Úgy tűnik, mintha a barátaival szórakozna, de hol van valójában? Merre jár az esze? Mindenki olyan vidám, kedvesen táncolnak, ahogyan az emberek táncolnak. Tudtam, hogy ez lesz, ő elment tőlük, fel az emeltre, távol a többiektől, vissza a sötétbe. Ekkor mentem oda hozzá. El akart küldeni, mint mindig, de hozzá értem, és nem tudott. Egyetlen érintésemtől feloldódik benne minden akarat, amikor velem van, akkor igazán önmaga, egy sötét, szenvedélyes állat. Buffy, miért akarod még elhitetni magaddal, másokkal, hogy te is olyan vagy mint ők? Nem vagy boldog, azt hiszed nem tudom? Nem akarod bevallani? Nem akarsz végre önmagad lenni, mindenféle alakoskodás nélkül? Csak nekem utatod meg az igazi valódat? Nem akarod, hogy megtudják az igazat? Hogy igazán megismerjenek? A sötét titokjában magamévá tettem, és azt akartam, hogy lássa közben a barátait, hogy vegye észre vége, nem oda tartozik.
Másnap éppen vért öntöttem magamnak, amikor összetéveszthetetlenül megéreztem, hogy Buffy közeledik. Magához húzott az aurája. Testem minden porcikája hozzá vágyott. Az ajtóhoz sétáltam, és tudtam, hogy Buffy ott áll kint, éreztem, ahogy megérinti az ajtót, odabent követtem a keze nyomát. Az ajtónak támasztottam a fejemet, szinte hallottam amint veszi a levegőt. Igen, hallottam is. De amint kinyitottam az ajtót eltűnt. Pedig itt volt, itt állt pont itt... most hová szaladt? Azt hiszi, hogy hagyom, hogy elmenjen? Nem, nem tehetem. Utána mentem. Csak hogy tudd, Buffy, én szeretlek, megérzem, amikor a közelemben vagy. Erre csak egy nagy pofont kaptam, nem is tudom miért, mi bajod Buffy? Megjelent egy csomó iszonyat démon, Buffy meg csak kapkodta a fejét, teljesen össze volt zavarodva, lelassulva... gyorsan én is beálltam verekedni, aztán csak azt vettem észre, hogy egy lány legurul a dombról, és Buffy szalad utána. Kiütöttem az utolsó vámpírt, és én is utána mentem. Buffy lecövekelt, a lányt nézte, és azt sóhajtotta, hogy megölte... egy halott lány... teljesen ki volt borulva, csak remegett és sírt, én meg gyorsan elrángattam a holttest mellől. Nem szabad itt maradnia, még valaki meglátja. Egyenesen hazavittem, és lefektettem az ágyába. Csak bámult maga elé, talá rémeket látott, én csendesen megígértem, hogy ez a sötét dolog kettőnk titka marad... És akkor szeretkeztem vele először ágyban, nem maradtam vele sokáig,csak magányra volt szüksége...
Visszamentem a holttesthez és a vízbe dobtam.
És valahogy megéreztem, Buffy akar tenni valamit, amit nem szabadna... hozzá siettem, éreztem és tudtam is, hogy hol van. Be akart menni a rendőrségre, feladni magát. De én nem hagytam. Buffy, nincs holttest, nem kell ezt megtenned, nem kell semmit. Oh, véres pokol, és pont akkor hallom meg, hogy kihalászták a kedvenc vizihullámat. És, mit számít? Nem találhatnak kapcsoltatot az ügy és Buffy között. És Buffy csak ment volna, mint valami őrült kötelesség... Miért? Mi ez a bűntudat benne? Nem foghatom fel, nincs mivel, de miért akarja? Annyi ember életét megmentette már, és csupán egy halott, csupán egy... Mit számít?
Egy hatalmas pofás lett a jussom. De tudom Buffy, dühös vagy, hát üss csak, adj ki magadból mindent, és hagyd a francba ezt az egészet! Igen, igen, ez az én csajom! Kiakadt ezektől a szavaktól, s fölgre tepert, és még sokkal, sokkal jobban megvert. Nem, ő nem a csajom, sosem lesz, mert én egy senki vagyok, egy hulla, ez csak üres, gonosz test... igen, ezt mondta, de tudom, hogy most rettenetesen ki van akadva. Ennyi amennyit lát bennem? Nem, nem, különben miért járna el hozzám minden nap? Nem érzem amit érez, de tudom... talán csak magát utálja mikor engem üt. Mert vonzódik hozzám, vonzódik ehhez az egészhez. Buffy, Buffy, édes Buffy, tudod, mindig azt bántjuk a legjobban akit szeretünk...
De Buffy otthagyott a földön feküdni, amikor még felülni sem tudtam, és elindult egyenesen a rendőrök felé. Mire sikerült magamban annyi erőt összeszedni, hogy felálljak, azt láttam, hogy elrohan. Hát mégse mondta el. Rendben van. Látod Buffy, látod, nem vagy ilyen ostoba...