109. Smashed

Ma megint követtem Buffyt. Persze csak messziről, nehogy meglásson. Nem tudom megállni, már szinte minden éjjel utána megyek. Teljesen a bűvkörében tart.

Láttam, hogy harcol valakik ellen. Bizonyára két démon, vagy vámpír, gyorsan a segítségére siettem. Amíg az egyik taggal foglalkozott én kiugrottam és rávetettem magam a másikra. És... aúúú! A francba! A fejembe hasított az az átkozott fájdalom. Ezek csak emberek. Nahát, milyen felemelő :-/ Gyorsan el is húzták a belüket, egyedül maradtam Buffyval. Persze rögtön rácsaptam a legfontosabb témára. Buffy... figyelj rám, ne vegyél semmibe, valami történt köztünk és nem kis dolog, csókolóztunk! És nem is egyszer! De Buffy nem akar gondolni rá. Nem akar komolyan venni. De én tudom! Ez nem volt semmi, ez határozottan valami volt! És most is valami. De Buffy elfordult, és otthagyott megint. Meddig akarja még ezt játszani? Mikor vallja be magának, hogy csak én vagyok itt neki? De én itt vagyok neki!

Hazamentem a kriptámba. Csak piáltam valamit, és bámultam a tévét... és mit látnak szemeim? Egy jéggé fagyott pasit. Ez különös. Valami démoni lehet. És minden bizonnyal Buffy is ott lesz. Így én is ott akarok lenni.

Indultam a helyszín felé, és mint gondoltam összefutottam Buffyval. Hát nem igazán repesett a szíve, hogy újra láthatott, de tudom én... szóval tudok én mindent, drága Buffy. Megint egyszerűen ott akart hagyni. De nem fogom hagyni! Elég legyen már! Egész kiselőadást adott le nekem azzal a bizonyos második csókkal kapcsolatban... Egy jót röhögtem magamban a Giles-os dolgon, ugyan, nem gondoltam komolyan egyetlen másodpercre sem... de poén volt látni az arcát amikor leesett neki mire gondolok :-) Szóval ez be akarja etetni nekem, hogy ez csak a pillanat fájdalmának a heve volt, vagy mi a szösz. Nem vagyok hülye. Ezt akarta elhitetni magával? Nem, nem, ez nem igaz. Megint csak fordult, és ott akart hagyni, de megfogtam a vállát. Erre puff! leütött. Én meg gyorsan vissza, csak reflexből. Nagyot ütöttem, ő elterült a földön... és egy pillanat múlva rájöttem... nem fáj! Mint a régi szép időkben. Semmi. Aztán Buffy felnézett, én meg gyorsan előadtam, hogy mennyire fáj. Leütött, kifordultam, még rúgott belém egy utolsót a szavaival, és tényleg otthagyott.

Én meg utána bámultam, és kiült az arcomra a mosoly.

Nem vagyok többé a chip rabja.

Szabad vagyok. Szabad vámpír, aki mindig is voltam.

Szóval portyázni indultam. Újra elővettem a vadász tekintetemet, végigmértem a terepet, és kiválasztottam a prédát. Egy zaklatott nő volt az, úgy tűnt, hogy mostanáig várt valakit, és elveszítette a türelmét. Elsietett, én egyenesen utána. Egy nyugisabb sikátorba jutott, én meg letámadtam. Sarokba szorítottam, hallgattam az édes sikolyát és az utolsó próbálkozásait. Remegve könyörgött, hogy ne bántsam. Igen, ez az, minden úgy, mint régen, gonosz vagyok, a sötét oldallhoz tartozom, ott a helyem, gyilkos vagyok. A nő már majdnem sírt, és egy halkat sikított amikor felöltöttem a démoni arcomat. A nyakához ugrottam, és akkor... áuuu! Mi a nyavalya? A fejem rögtön őrültem fájni kezdett., visszaszédültem a a másik falhoz, a kukák közé. A nő elszaladt.

Most megmondaná nekem végre valaki, hogy mi a frász folyik itt? Valami nagyon nem stimmel azzal a chippel. Már csak ez hiányzott!

Aztán eszembe jutott mit is tegyek. meglátogattam a robot-csákót meg a szánalmas haverjait. Igazi gépzseni az a pasi, majd ő megnézi mi a gond azzal az izével az agyamban. Persze nem akartak rögtön segíteni, de némileg inspirálta őket, hogy a kezemben tartottam a játékbabájukat. Ház igazán szánalmas, de ha ez az ami segít a helyzetben hát hajrá. Szóval asztalra feküdtem, becsövezték a fejemet, meg a jó ég tudja mit csináltak még. Aztán kiderült mi a nagy helyzet. Semmi. Magyarul rohadtul semmi gáz nincs a chippel. Minden tök oké. Vagyis, nem velem van a gond... hanem Buffyval! Valami nem stimmel vele... és ez tudod mit jelent? Meg tudom ütni, meg tudom ölni, és végre meg tudok szabadulni tőle. Nem is haboztam.

Felhívtam őt. Úgy terveztem, hogy nem fog rájönni, hogy ki az, kihívom őt a temetőbe, és majd szépen lerendezzük az ügyet. Persze, ha rögtön elmondanám neki, hogy Szia Buffy, én vagyok az Spike, átugranál, hogy megöljelek? egy jót röhögött volna. Nem tud a chipről és jól van ez így. De persze nem jött össze, mert miért is jött volna. Felismerte a hangomat. Gyorsan megváltoztattam a sztorit, hogy átugrana-e egy kis terepezésre. Szinte látom magam előtt az arcát, ahogy szépen félreértette a cuccost. Szóval nyugi szivi, csak démonvadászatra gondoltam... azt akarom, hogy azt hidd, arra gondoltam... bár másban is benne lennék, de ezt már igazán tudhatnád...

Na persze ennek annyi, nem jött. Hát igen, gondoltam, hogy ez lesz, de ez nem akadály. Ami késik nem múlik. Majd megkeresem én.

És nemsoké össze is futottunk ahogy kell. Meghagytam még néhány percig a tévhitben, hogy biztonságban van velem. Hogy nem bánthatom. Há-há! Ez már nincs így. És különben is ő ütött először. Én meg egy jó nagyot visszavágtam. Semmi fájdalom. Buffy meg csak nézett... aztán felvilágosítottam, hogy ez csak vele van így. Már nem teljesen ember amióta visszajött. Meg tudom ütni.

Hát mondanom se kell, hogy fergeteges verekedés lett belőle. Na és végre nem csak egyoldaló. Beverekedtük magunkat valami elhagyott házba, de gondolhatod, nem volt igazán időm jól megfigyelni. Megragadtam a csillárt, és gyönyörűen berúgtam egyet a képébe. Persze nem maradt megtorlatlanul. Jól megkaptam a magamét. Én minidg őszinte vagyok, de a legnagyobb igazságok mindig ilyenkor derülnek ki. Szeretem hergelni. Egyre dühösebb lesz, de tudom, hogy megérzi az igazat a szavaimban. Gonosz vagyok, gyilkos vagyok. És meg tudom ölni őt. De én nem akarom egyszerűen csak megölni. Nem, ugyan, csak ennyi lenne? Sosem csak megölni akartam. Sokkal többet akarok tőle.

Igazi nagy verekedés volt. Mint az örökké élő ősi táncok egyike. Sose mondtam, hogy mindez nem jelent nekem sokat. Szeretek vele harcolni. Izgalomba hoz. Soha senki nem tudott még ennyire lázba hozni.

A falhoz szorított, és vártam, hogy mikor fog újra bevágni nekem. De nem tudtam befejezni a mondatomat se, a csókjával belém fojtotta. Én tudtam, hogy neki is vágyat látok a szemében. De nem tudtam valami sokat gondolkodni rajta. Buffy eléggé lefoglalt. Azthittem teljesen belenyom a falba, amíg át nem szakadunk a másik oldalra. Ellöktem magamtól, és kapaszkodtam belé, vele együtt estem a szemben lévő falra. Szinte fel sem fogtam, hogy közben a ház darabjaira esik. Vakolat potyogott a falról.

Aztán megint ő irányított, és egyszer csak azt vettem észre, hogy lehúzza a nadrágom cipzárját, és hagyja, hogy eljussak oda, ahová még sosem engedett, és ahová már mióta el akarok jutni. És aztán már nem gondoltam semmire, csak arra, hogy itt van velem, és csak az enyém, és lezuhantunk, át a padlón, de nem is fogtam fel, csak annyit, hogy Buffy az enyém volt, és én az övé, miközben szép lassan ránkdőlt az egész ház, de ez már semmit sem számított..