108. Tabula Rasa

Buffy a temetőben járőrözött. Utána mentem. Az a csók, ami volt nemrég, az jelent valamit... találkoznom kell vele, beszélnem kell vele! Gyorsan fordult meg amikor mögé értem, és reflexből csapott le a karóval. Persze idejében észrevette, hogy én vagyok az. És nem akart egy szót sem beszélni velem. Azt mondja, hogy ez a csók semmit sem jelent, na és? Nem, nem hiszem el, hogy neki semmit sem jelent. Tagadja... miért teszed ezt Buffy? Éppen csak, hogy utál? Hogy nem akar hozzámérni? Beszélni velem? Buffy, de én tudom...

Aztán egyszercsak puff! Buffy rámugrott, eltaszított egy karó elől. Huh, ez meleg helyzet volt!!!! :-) A kedvenc cápafejű riválisom volt. Ez borzalom! Fogott néhány vámpírt, hogy bahajtsa rajtam a tartozásom. Nahát, mondhatom pompás!! És Buffy képtelen komolyan venni akár egy másodpercre is. De megvédett, hjaj. Elzavarta azokat a nyavalyás vámpírokat. Én meg inkább gyorsan megléptem. Nincs nekem most ehhez kedvem.

Ez a cápafejű pasi már megjelent a kriptámban is. A vámpír csatlósaival széjjelvágta a kriptámat. Már haza se tudok menni! Mindenhová követnek engem, ezek nem hagynak békén amig nem szerzek macskát. És most honnét szerezzek? Csak egy kis idő kéne, de most standa pityere nemtok honnét szerezni! Szal loptam egy nagyon gány cuccot, amiben még véletlenül se keresnének, és a Magicboxba mentem. Persze fényes nap, csak hogy még nehezebb legyen. Mindenki ott volt. Csak úgy állt a levegőben a nyomott hangulat. Borzasztó!! A vén figyelő épp valami borzasztót közölt. Hogy el fog menni. Nem akarom mindezt tudni és átérezni gyerekek!

Arra ébredtem, hogy puff! Lezuhantam valahonnan. Be egy pult mögé. Mi ez az egész? Hol vagyok? Mit keresek itt? És egyáltalán... ki vagyok én? És kik ezek az emberek? Hm? Valami vén borzasztó angol, egy szerencsétlen pasi, egy kiscsaj meg blah, blah... négy lány. Na, most mi van? Brr, na ne! Ez nem vicces, ahogy így elhallgatom a hangomat... pompás, én is angol vagyok, milyen felemelő... aha, biztosan a rokona annak az embörcének... igen, biztos a fia vagyok... akkor vajon miért utálom ennyire? Pff, na mindegy. Úgy a nevükre még mindenkinek rájöttük. Pff, hát inkább el se mondom... Kan!!! Ezt a nevet! Kan Giles. Mivel büntetsz jóapám? Van egy sejtésem, hogy miért is utálom ennyire! A legcsinosabb lánynak nem tudtuk meg a nevét. Szóval kitalálta, hogy ő most Joanne lesz. Na szép kis társaság mondhatom! Azért elég szépen kifilóztuk, hogy kik-mik vagyunk is. Na és mivel nuku memória mondtuk, hogy menjünk el a kórházba. Na igen, persze, helyes. De épphogy kinyitjuk az ajtót és... TE JÓ ÉG! Egy rakás vámpír! VÁMPÍR!! Huh, még mindig nem tértem magamhoz! Szóval na, a tény, hogy vámpírok léteznek. És itt vannak. És valami karót vagy mit akarnak. Itt üvöltöznek, hogy spike...  komplettek ezek? Karó kell nekik? Na, gyorsan, akkor adjunk nekik!

Nah, és az a Joanne! Úgy bevágott nekik, csak néztem! Ez a vérében van. valami nagy harcos lehet. Ejha! Meg se tudok mukkani :-) Rögtön átvette a vezető szerepet, én meg ő kimentünk. Úgy tűnik ezeknek a vámíproknak én kellek, valami cicákról hablatyolt. Nekem meg se kép se hang, nem jó vicc! Szóval én meg Joanne ki a házból, egyenesen a vámíprok ellen. Ejha, én is tudok valamit! Úgy bevágtam nekik! Úgy látszik, hogy nemcsak ő a szuperhős! Hát, tetszik ez a helyzet, nagyonis. Kivertük a vámpírokat, Joanne meg... rámnézett, és elrohant! Miért? Futottam egyenesen utána, mi a gond? Joanne! Amikor utolértem ő megfogott, átpörgetett, és a földre tepert! Hé te csaj, most meg mi van? Ilyet lök elém, hogy vámpír vagyok. Én, vámpír??? Na ne viccelj már! Megérintettem az arcomat, és a fogaimat... mi? Mi történt? Úgylátszik én... én egy vámpír vagyok. Vámpír. Na ne! Szokni kell még a helyzetet. És ha vámpír vagyok, akkor mit keresek a jófiúkkal? Joanne gyorsan leszállt rólam, mielőtt még valami komolyan az eszembe jutott volna...

Oh, igen, igen, tudom... Szóval én egy jó vámípr vagyok. Egy nemes vámpír. lélekkel. A jófiúkkal dolgozom együtt, én nem bántom őket, ők sem engem. Együtt harcolunk a gonosz ellen. Igen, mostmár rájöttem. Ez vagyok én. Pompás. A jó vámpír, lélekkel, ez igenis nagyon jól hangzik.

Épp beleéltem volna magamat a helyzetbe, amikor megjelent megint egy rakás vámpír. Áh! harcolni kezdtünk, igen, nagyon jók vagyunk! Jól bevágni nekik, pusztuljanak a rosszfiúk!

Egyszercsak... katt. Mi történt? Mire bármi is eszembe jutott volna, valaki egy jó nagyot bevágott nekem. Én vissza, aztán láttam, hogy Buffy ott áll előttem, és egy vámpír bevág neki egyet. a földre esett, és nem volt ideje felkelni, rugdosni kezdték. Na ne! Gyorsan erőre kaptam, és kicsináltam az össze vámpírt. Buffy, Buffy jól vagy? kérdeztem, és a kezemet nyújtottam neki. Zavartan ránézett, de nem fogta meg, magától felállt, és elrohant, otthagyott engem egyedül.

Volt időm átgondolni a dolgokat. Szóval nem emlékeztem semmire. Bizarr így visszagondolni rá. Nehéz elképzelni, hogy akkor épp semmire sem emlékeztem.

De mindegy, most fiózzak ezen? Mit számít? Amikor semmit sem tudtam én akkor is szerettem Buffyt. Vagy legalábbis tetszett. Már nem is tudom. És vajon ő? Ha minden felesleges, zavaró dolgok kitörölnénk a múltból vajon ő? Nem tudom.

De ez most nem is számít. Ott volt az a csók. És tudom, hogy jelent valamit. Tudom, hogy mit jelent.

Buffy után mentem a Bronzba. Őszintén szólva már régen követtem, csak azt vártam, hogy megálljon valahol. Ott ült egyedül, csak bámult maga elé, tudom, Giles elment, ezért szomorú, és gondolkozik... vajon min gondolkozik?

Aztán végül odamentem hozzá. Melléálltam, és megvártam amíg rám néz. Csak nézett egy ideig, aztán elfordította a fejét, nem szólt hozzám. Tudom, hogy ez most mit jelent. Elmentem. Elindultam kifelé. De nem jutottam ki. Buffy megfogta a karomat, és megfordított. A szemembe nézett, eltolt a tömegből, el a falhoz. És megcsókolt. Igazi, szenvedélyes csók. Amikor csókolom nem akarok semmit, csak csókolni, fuldoklom benne. Pedig nem is lélegzem, kapkodom a levegőt amikor néhány másodpercre elválnak ajkaink, hogy aztán újra találkozzanak.

Szeretlek Buffy