107. Once more with feeling

Megőrült ez a város! Komolyan mondom, ahová csak megyek énekelnek és táncolnak az emberek. Ez tiszta rémálom! Egymás karjaiba esnek, és a filmekbeli mámorba zuhannak. Mi a vérző pokol folyik itt? Én inkább jól megbújtam a kriptámba, és piáltam... aztán megjelent Buffy! Hát pompás mondhatom. És mi kellett neki? Természetesen, mint mindig, csak információ. Nem akartam ezt az egészet, nem akartam énekelni, de úgy tört ki belőlem mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Kiénekeltem minden szemrehányást, fájdalmat... Nem élek, meghaltam rég, de mikor Buffy itt van, olyan, mintha még mindig élnék. De tudom, senki vagyok neki, és szereteném a szerelmet 2 méterrel a föld alá temetni, de nem tudom. Buffy elrohant, szó nélkül, nem akart velem énekelni. Utána mentem, követtem őt, a bűvkörében voltam, nem tudtam szabadulni tőle, nem akarom ezt, Buffy, menj el, hagyj itt, hagyj a sírban, megfagyva, hagyj aludnom! Temetésbe botlottunk, én meg csak törni akartam, mint egy démon, de Buffy visszarántott, belezuhantunk egy sírba... 2 méterrel a föld alá, és olyan közel egymáshoz... aztán kiugrott és otthagyott egyedül.
Aztán elkaptam ennek az egész őröltségnek az okozóját, vagyis nem, csak az egyik szolgáját, Pinocchio külsőbe öltöztettek lényt. Az meg szépen elcsicsregte az ügyet, Dawny kölyköt pokol dimenzióba hurcolnák. Hát persze! Az egész csapat nekiindult, aztán... megálltak, és azt mondták most Buffynak egyedül kell mennie. Megőrültek ezek??? Ez az ének-démon elég erős, kiénekelteti az emberből az életet. Ez nem vicces! De ők azt mondták, hogy nem, maradnak, Buffynak egyedül kell mennie. Jahj, bolondok, hát majd én megyek, én majd segítek Buffynak... és mit hallok? Nem azt daloltam, hogy tűnjön már el végre? Nem ezt akartam? De, igen, és így is lesz! Nem fogok segíteni, menjen csak szépen Buffy, remélem jól megdöglik, és megszabadulhatok végre tőle.
De nem, lehet, nem bírom... utána kell mennem, nem fogom hagyni, hogy megölje őt... nem, én akarom megölni! Megszabadulok tőle!
Buffy csak táncolt és pörgött a porond közepém, egyedül, bár körötte álltak a barátai, de nem siettek segítségére. Füst szállt belőle, mint a vámpírból ha napfény éri... nem haboztam, megállítottam. Nem, az élet nem ilyen, az élet nem boldogság, de élni kell az ezer jó pillanatért... Buffy, nem halhatsz meg, én már meghaltam és... kettőnk közül legalább az egyikünknek élni kell. Élned kell.
Ennek az egész paródiának az okozója az az idióta szeder volt, ilyen hülye ötletet... de a démon végre eltűnt, és nem vitt magával senkit sem. Szomorú tanácstalanság szállt a társaságra. Győztünk, de... mi lesz ezután? Mi fog változni? Mi lesz ezután?
Hirtelen észhez tértem. Itt állok Buffy jóbarátai körében, és még mindig énekelek, és táncolok... mi keresnivalóm van itt? A fenébe! Elhúzom a csíkot!
Kirohantam, de valaki utánam jött... valaki, aki életet visz a halott vámpír testembe, valaki, akiért muszáj még itt lenni, valaki... Buffy. A legszebb dalt énekeltük, közelebb léptünk egymáshoz, a szemébe néztem, és megláttam benne a világot... és ajkaink gyönyörű csókban forrtak össze.
THE END