100. The gift

Felkészültünk a csatára. Buffy nem akarta elfogadni, hogy Dawn-nak meg kell halnia. Nincs más megoldás... de meg tudom érteni, csak képzeljük el... Buffy nem hiszi, hogy ezt a kalandot minannyian túléljük. Meg lehet érteni. Anya milyen leleményes lett hirtelen... csak hopp, elõször az a labda, aztán meg a kalapács... Buffy milyen könnyen felkapta, nem is hittem volna :-) És ott van az a Buffy-robot, látod még is volt értelme megcsináltatni. Ezt is köszönhetik nekem... elmentem Buffyval a házába, begyûjteni néhány fegyvert. De persze meg kellett állnom a kapuban, hiszen most ki vagyok zárva, nem léphetek be... egészen el is felejtette Buffy... Aztán végülis behívott, és hirtelen úgy éreztem, hogy behívott az életébe, nincs akadály... szeretném hinni, de mindegy... arra gondoltam, lehet, hogy holnap mind meghalunk. És Buffy is pont ezt mondta... nos, lehet, hogy nem mindannyian éljük túl... azt hittem, rám gondol, hát igen, lehet... de azt mondta, hogyha õ... ha nem élné túl, vigyázzak Dawn-ra. Igen, vigyázok rá, ha kell esküt is teszek... Aztán elindult fel a lépcsõn, és úgy éreztem mondani akarok valamit... csak annyit, hogy igen, tudom egy gonosz, kegyetlen állat vagyok, de azért... kösz, hogy embernek tekintettél. Tudom, nem mindig, de most csak erre emlékszem. Csak ennyi... Aztán harcba indultunk. Az õrült Tara vezetett minket, de mindegy, eljutottunk oda... egy rakás démon, egy rakás agyatlan ember... a démonok közé csaptam, neki a harcnak! Addig a robot-Buffy és az igazi lefoglalta Gloryt. Ha nem nyílik meg a kapu amikor meg kell nyílnia, akkor nem fog. Szóval nincs is más dolgunk, minr feltartani addig... Buffy huga fent vannak annak a bigyónak a tetején, de nem tudunk feljutni, egy rakás agyatlan õrzi... hacsak kidugom a fejem a menedék mögül egy tégla találja el. De látom, érzem, van fent ott valaki Dawn-al. És az nem jelenthet jót, nagyon nem! Aztán egyszer... nahát, a vöröske hangját hallom a fejemben! Hogy induljak, most azonnal... mi van? De oké, ha mondja hát indulok. Az a nagy rakat ember meg szépen elrepült elõlem. Szép... Felrohantam, és az az öreg emberke állt fent... vagyis démon, és gonosz, igen. És nagyon gyors! Olyan gyors, hogy meg se láttam amikor mögém került és belém eresztette a kését. Mondtam, hogy muszáj, meg fogom védeni Dawnt, Buffy miatt. Megígértem, vigyáznom kell rá. Aztán meg egyszerûen lelökött. Jó nagyon zuhantam, ez még egy ilyen vámpírt is alaposan megvisel! Aztán már csak azt láttam, hogy mindebféle lények jelennek meg, démonok, sárkányok, valamiféle furcsa villámlásból, fehár kavargásból... megnyílt a kapu... egy rohadt repedés pont alattam indult meg, szerencse, hogy már eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy arrébbguruljak... aztán... semmi, bezáródott a kapu. Elenyészett a fehér köd. És a nap is lassan felkúszott az égre, még nem, csak épphogy elindult az útján, még nem égetett vészesen. És azt... csak láttam egy... láttam egy testet, csak ott feküdt a földön... Buffy, édes Buffy és meghalt. Halott volt, láttam, hallottam, éreztem... meghalt Buffy... meghalt minden, és én csak sírok. Mi mást tehetnék? Sírok... Meghalt a szerelmem.