Imádtam figyelni a kandallóban lobogó játékos tűzet. Olyan megnyugtató és barátságos volt, különösképpen, amikor a kisöcsém a szőnyegen játszott, édesanyám a konyhában tüsténkedett, édesapám pedig egy újabb órát javított meg az asztalnál ülve. Így volt ez azon a bizonyos novemberi estén is.

Mosolyogva nézegettem Vincent játékát a kis makettel, amit apu készített neki. Egyszerre aztán valami megváltozott…

- Bud? - totyogott oda a kis öcsém az ablakhoz és próbált rajta kikukucskálni. Tekintetével kutyánkat kereste. - Bud?

Ugatott. Olyan hangosan, mint még soha. Már keltem volna föl, hogy én is megnézzem, mi történhetett, amikor Vincent egy hatalmasat sikított és hátrahőkölt. Bud már nem ugatott. Nyüszített, mint akit kínoznak.

- Afa! Afa! - ordította az öcsém a könnyeitől fuldokolva. Apu fölpattant és hátra húzta Vincentet.

- Megnézem, mi van odakint! Ne gyertek utánam, bármit is hallotok! Zárkózzatok be! - nézett körbe édesapám elszántan.

- Édesem, vigyázz magadra! - fogta meg anyu a vállát és egy gyors csókot nyomott az arcára. Remegve ültem a székben. El sem akartam képzelni, mit láthatott az öcsém.

Némán és reménykedve néztük az ajtót. A csendet édesapám mindent betöltő üvöltése szakította meg. Csak éreztem, de elhinni nem bírtam, hogy ez volt az utolsó hang, amit életében kiadott. Anya azonban fölfogta és Ő erősebb volt, mint én. Nem esett össze, nem ájult el. Tudta, most minket kell védenie.

Bezárta az ajtókat és ablakokat, majd magához húzott minket és vitt volna biztonságosabb helyre, amikor az ajtót betörték. Reszketve kuporodtunk egy sarokba, anyu magához ölelte két gyermekét. Négy csuklyás alak sétált be a szobába. Végigmértek minket, majd az egyik kilépett társai közül. Anya ölelése olyan szorító volt, hogy már fájt. Örültem ennek a fájdalomnak.

Az arctalan csuklyás belemarkolt Vincent hajába, aki a rémülettől és a sírástól megszólalni sem tudott. Anya próbálta visszarántani hozzánk, azonban az a szörnyű alak erősebb volt. Ekkor a másik három lépett elő. Ketten elragadták édesanyámat.

- Kérem, ne bántsák a gyermekeimet! Kérem! Melody… - könyörgött értünk elhalón és a nevem volt az utolsó szó, amit kiejtett. Nem láthattam, mit tesznek velük, mert a negyedik csuklyás elém állt. Csak különös fényeket láttam felvillanni a háta mögött és halálhörgések hallottam csupán.

Nem sírtam, nem voltam rá képes. A lélegzetem is elakadt, a levegő rosszul esett. Az előttem magasodó rémalak fölrántott a földről és asztalhoz lökött. Nem volt erőm ellen állni. Se lelki, se testi. Úgy éreztem, nincs miért küzdenem, ő pedig szörnyen erős volt. Úgy rémlett, mintha a halál állna előttem egy testi valóban.

Egy ideig némán figyelt. Társai beszéltek mögötte, mással foglalkoztak. Megragadott erős kezeivel és eszmélésemben az asztalon találtam magam. Lerángatta rólam a nadrágomat. Ügyetlenül és tehetetlenül kapálóztam, próbálván ellen állni. Minden hiábavaló volt. Egy idő után föladtam a harcot. Nem láttam értelmét. Leszaggatta rólam a fehérneműt is, majd saját nadrágjához nyúlt. A maszkra néztem, amely arcát fedte. Őrjöngött bennem a düh, ám testem megadta magát. Ernyedten feküdtem, már alig láttam bármit is.

Aztán némán ordítottam föl, mikor a férfi erőteljesen belém hatolt. Szinte széthasadtam belülről, ahogy keményen érintetlen testembe tolta magát. Egy hang sem jött ki a torkomon, mind bent rekedt. Könnyeim lustán peregtek le arcomon. A férfi fölém hajolt és kéjes nyögéseket hallatott. Ujjaival úgy mart belém, mintha egy szakadék szélén kapaszkodna. Az álarcra meredtem, ami mögé elrejtőzött. Ami mögé bújva olyan tetteket vitt véghez, melyek a Pokolban kitüntetést érdemelnek.

Utolsó erőmből felemeltem kezem, megfogtam a maszkot és lecsúsztattam arcáról. Figyeltem útját, az asztalra hullott. A férfi ezzel mit sem törődött, egyre keményebben hatolt belém. Engem már nem érdekelt semmi. Ismét az arcára tekintettem, mely már azonban fedetlen volt. Szemét most lehunyva tartotta, vonásai eltorzultak a kéjtől. A haja olyan fekete volt, mint az éjszaka. Ajka bűnösen rándult meg az összes mozdulatra.

Hirtelen mindene megfeszült és hangja bent rekedt. Teste beleremegett a gyönyörbe és hogy még tovább élvezhesse, néhányszor erőteljesen megmozdította még magát bennem és egyszerre fölém hajolva feltárta szemeit. Két végtelen sötét alagút. Lélekbe hatolóan meredt rám, míg hevesen mozdult még párat...

Ekkor lelkemet a Sátánnak adtam át. A szemei megbabonáztak és egyszerre a gyönyörtől rándult elkárhozott lényem. Míg lelkem a Pokolba szállt alá, testem a Mennybe szökött.

A férfi mozdulatlan lett. Arcát az enyémhez simította és kimerülten pihegett. Én sem tettem mást. Szégyen, förtelem, borzalom, fertő és kárhozat. Míg családom holtan hevert körülöttem, én olyan gyönyörűséget éltem át, mit soha életemben.

Ez a csuklyás alak aztán a szemembe nézett, megsimogatta a hajamat és közben matatni kezdett valami után. Egy fa pálcát vett elő és a szívemnek szegezte. Kimerülten figyeltem Őt. Tekintetem fekete szemére vándorolt. Az éjszaka fénye játszott benne. Hívott magához. Ajkai aztán az enyémhez értek és én átadtam magam neki. Pilláim összeértek és többé nem is váltak szét. Azokat a sötét szemeket láttam utoljára, azokat a nedves ajkakat éreztem utoljára és az Ő mély hangját hallottam utoljára:

- Avada kedavra!