Pillám rebben és kinyitom szemem. Gyötrő a hajnal. Odakint még sötét van, s a szél baljósan ringatja a fákat. Mozdulnék, ám nem tehetem. Fejed karomon pihen. Olyan nyugodtan alszol…

Az oldalamra fekszem, de támaszod meghagyom. Elmélázva nézlek a szürkületben arcomba csúszott ében tincseimen át. Szabad kezemmel lágyan végigsimítom szőke, fénylő hajadat. Meg se rezzensz. Álmod mély és kedves. Látszik, kiül arcodra. Arra a csodálatos, selymes és fenséges arcra.

Csupasz térdem oldaladhoz ér és ebbe beleborzongok. Perzsel az érintésed, s sápadt ajkaimba egyből vér szökik.

Kívánom a nyakad, melynek izmai megfeszülnek, ha aprót mozdulsz. De ritkán teszed. Békés vagy és szép. Gyönyörű, mint a zöld táj az eső után, vagy mint a sötét éjszakában világító sejtelmes Hold. Beharapom alsó ajkam, és úgy nézlek mélán. Bárcsak soha többé ne kéne mozdulnom!

A folyosóról léptek zaja szűrődik. Nyilván Frics tevékenykedik ilyen korán. Rossz alvó. Egy a sok közül, velem együtt. Egy ideig a gondnok sanyarú sorsán elmélkedek, aki fennen hangoztatja, hogy a barátja vagyok. Csak szeretné a szerencsétlen. Megrázom a fejem kiűzvén a nyomasztó gondolatokat belőle, és ismét Rád figyelek.

Csupasz mellkasod szépen, lassan mozdul föl, s le. Egész testedből sápadt fény árad. Sokszor bízom benne, hogy csak én látom ezt.

Álad íve olyan tökéletes, hogy azt a világ legnagyobb művészei összefogva sem tudták volna szebbre megalkotni. Kedvem lenne ujjaimmal végigsimítani, azonban nem akarlak fölébreszteni. Eszményi vagy. Melletted áldás minden perc, hiszen olyankor nyugodt vagyok és nem tartok semmitől. Elfeledem ellenségeimet és nyomorúságos életemet. Csak Te vagy. Magával ragad egész lényed.

Szelíd mosoly ül szád szélén. Bennem egyre a tettvágy buzog, hogy hozzád érjek, hogy megcsókoljalak… Vétek lenne. Bűn lenne megtörni egy ilyen tiszta lény békéjét.

Karom zsibbadni kezd, ezért ismét a hátamra fekszem, vissza melléd. Fejem oldalra fordítom, és csak nézlek tovább. Életem végéig így tudnék maradni. Nem kell többé bájital, sem sötét varázslatok. Nem kell többé a dohos pince, sem Dumbledore dicsérő szavai. Mindet odaadom érted, bár tudom, soha nem kérnéd ezt tőlem. Te önzetlen vagy. És ártatlan…

Néha úgy érzem, megrontalak. Megmérgezlek saját romlott lelkemmel és elrontott életemmel. Te olyan szép vagy. Bölcs, tisztelettudó, kedves és áhítatos. Néhány hitvány alak hiúnak tart. Csupán csak irigykednek. Ők soha a nyomodba se érhetnek.

Te vagy minden. Vég nélküli harmónia és határtalan értelem. Ha van ember, akit a világon a legjobban tisztelek, az Te vagy.

Csodálatos arcod alatt a Sötét Jegy éktelenkedik, s Te nyugodtan pihensz rajta. Nem félsz Tőlem. Nem vetsz meg. Nem viseled el szörnyű titkaimat, melyeket talán csak Te tudsz. Nem! Te szereted bűneimet, mert az enyémek. Egyszer még a veszted lehet mindent elsöprő szereteted és a bizalom, mellyel felém fordulsz.

Megmoccansz, és én figyellek. Lassan nyitod ki szemeidet, s nézel rám. Kéklő íriszed elvarázsol és megszédít. Fölemeled kezed, és vékony ujjaiddal megsimogatod arcomat, közben igézően mosolyogsz. Odahajolok hozzád, és érzéki csókot lehelek hegyes füledre…