Egy hófehér bagoly repül be az ablakon. Unottan elveszem tőle a levelet, az pedig sértődötten tovaszáll. Nem igazán érdekel, hiszen a legtöbb esetben az emberek érzelmei is hidegen hagynak. Miért pont egy nyamvadt madáron izgatnám magam? Dumbledore írt, hogy keressem föl az irodájában. Ha nem ismerném olyan jól, már rohannék is, de ismerem már sok hosszú éve… Ilyenkor mindig édességekkel kínál, amit én rendre ridegen visszautasítok, aztán hogy létem felől érdeklődik, amire én csak flegmán annyit felelek:

- Megvagyok.

Pedig tudom, hogy ez nem csak sablonkérdés. Ő azt nem tenné! Bölcsebb ember annál, mintsem olyan dolgokról faggasson, amik nem is érdeklik igazán. Rövid válaszom után mindig megértően mosolyog rám, most is így tesz. Majd szelíden kéklő szemei lassan gondterheltek lesznek, és szinte sajnálkozva mered rám. Megpróbálom kifürkészni gondolatait, éjszín szemeimet tekintetébe fúrom, a lelkébe akarok látni. Tisztában vagyok vele, hogy ez lehetetlen. Ő hatalmas varázsló, én a nyomába sem érhetek, csak szeretnék. Soha nem vallanám be neki, de Ő a példaképem már gyerekkorom óta. A legtöbbek az apjukra szeretnének hasonlítani, mert nagynak és erősnek látják, fölnéznek rá és tisztelik. Hiszen mindent megcsinál, mindenhez ért és mindent tud. Én gyűlöltem Őt és akármilyen szörnyen hangzik, nem bánom, hogy halott. Tulajdonképpen kívántam a halálát és mikor ez bekövetkezett, felszabadultam. Mindig örömmel tölt el a gondolat, hogy a föld alatt rohad. Egy ilyen ember csakis azt érdemli, hogy férgek hordják szét. Folyton kínozta anyámat és nekem végig kellett néznem. Persze engem sem kímélt az a senkiházi. 6 éves voltam, amikor először próbáltam megvédeni és meg is fizettem érte. Napokig feküdtem eszméletlenül és édesanyám ápolt, pedig Ő maga is rászorult volna. Nem egy alkalommal élt vissza apám testi fölényével és okozott nekem hónapig be nem gyógyuló sérüléseket.

Egy hideg decemberi napon a kandalló mellett ültem, és egy könyvet olvastam, édesanyám főzött. Néha fölnéztem és hozzáértő ténykedését csodáltam. Mindig beleborzongtam abba, milyen gyönyörű és méltóságteljes. Aztán összeszorult a szívem, mikor tekintetem sebeire vándorolt, melyek szinte az egész testét beborították. Apám hirtelen berontott az ajtón és ráüvöltött az anyámra, aki máris összehúzta magát, hogy az a szánalmas alak minél kevesebb helyen érje. Az az állat úgy ordított, hogy belefájdult a fejem. Csak ültem a székben remegő kézzel szorongatva a könyvet és hallgattam.

- Te büdös szajha! Fogalmam sincs, miért tartlak el! Megélsz Te abból is, amit egyfolytában művelsz! – belemarkolt anyám gyönyörű, éjfekete hajába és fejét hátrahúzta – Hitvány férgekkel henteregsz a hátam mögött, Te rohadt kurva!

Nekem se kellett több. Szemeimben gyilkos láng gyúlt, félredobtam könyvemet, fölálltam és vészjóslóan közeledtem felé. 13 éves voltam csupán, de a féktelen utálat és a szörnyű megpróbáltatásokkal teli élet okozta gyors felnőtté válás megsokszorozta erőimet. Megszaporáztam lépteimet és minden izmom működését összehangoltam, hogy a földre taszítsam azt a nyomorultat. Mire föleszméltem, ott fetrengett előttem és ingerülten nyöszörgött. Anyám könnyes szemmel, féltőn tekintett rám a földön kuporogva. Apám lassan fölállt és a méregtől remegő ajkakkal meredt rám.

- Te ócska kis féreg… - sziszegte fogai közt, megindult felém, megragadta karom és kirángatott a hóba. A hideg földre lökött és minden erejét latba vetve rúgni kezdett. Lassan egész testem átfagyott és a hó alattam piros színt öltött. Anyám hangjára lettem figyelmes:

- Hagyd békén, az Istenért! – félretolta apámat és letérdelt hozzám. Melegséget árasztó fekete szemei szomorúan csillogtak, kezeit arcomra tette és nyugtatóan mosolygott rám. Bár minden porcikám fájt, viszonoztam. Soha nem felejtem el az arcát… Aztán az az őrült hirtelen fölrángatta és behurcolta a házba. Mozdulatlanul feküdtem és megpróbáltam felmérni a helyzetet. A vér nagy része valószínűleg az orromból folyt ki a szűz hóra. Bordáim tájéka lüktetett az elviselhetetlen fájdalomtól, tudtam, eltörtek. A lábamat egyáltalán nem éreztem és lassan így lett ez összes tagommal. Testem szinte teljesen kihűlt és kis idő múlva elvesztettem öntudatomat.

Egy sötét hajnalon remegve és izzadtan ébredtem az ágyamban, édesanyám a mellkasomon nyugtatta fejét, keze lelógott az ágyról. Egy nedves kendőt szorongatott. Nyilván azzal borogatta verejtékező homlokomat. Lassan, ütemesen lélegeztem és füleltem, hogy meghalljam az Ő szuszogását. Sok ideig figyeltem, de hiába… Mozdulatlanul hevert rajtam élettelen teste. Órákig maradtam így. Könnyes szemmel meredtem a semmibe és remegő kézzel simogattam selymes fekete haját…

Dumbledore fájón néz rám, és most Ő fürkészi az én tekintetem. Semmitmondó arcot vágok, úgy tűnik, nagyon belemerültem az emlékekbe. Kiesett az idő és nekem fogalmam sincs, hány perce ülünk így… Várakozva nézek rá, valamit mondani akar, látom rajta. Előredől székében, könyökét az asztalra helyezi, és hosszú ujjait összetámasztja.

- Perselus… - sóhajtja gondterhelten – El kell mondanom Neked valamit, amiről úgy érzem, jogod van tudni. Nem hiszem, hogy örülni fogsz, bár nem tudhatom.

Türelmesen figyelem, pedig már szétfeszít a kíváncsiság. Ilyen zavartnak még soha nem láttam. Ha belegondolok, egyáltalán nem láttam még zavartnak.

- Mindig melletted álltam a bajban és ott voltam, ha szükséged volt valakire. Ez persze a jövőben sem fog változni. – tette hozzá gyorsan gyanakvó arckifejezésemet látva – Soha nem tetted fel a kérdést magadban: Miért?

De… vagy ezerszer. Aztán megállapodtam abban, hogy sajnált és úgy döntött, fölkarol, mert látott bennem valamit.

- Nagyon jó embernek tartalak és tudtam, sokkal több vagy, mint azt bárki is képzelné…

Kifejezéstelen arccal meredek rá, de magamban így kiáltok: Nem megmondtam?!

- Ez azonban csak az egyik fele…

Meg se rezzenek. Nem akarom kimutatni semmilyen gyengeségemet. Ő pedig csendben figyel. Kék szemei örvényeknek tűnnek most, melyek könnyű szerrel lehúznak a magányos sötétségbe, ha nem tárom föl lelkem. Vonásaim enyhülnek, és várakozva nézek rá. Halkan megköszörüli torkát és bársonyosan nyugodt hangja megtöri a csendet:

- Szerettem édesanyádat…

Szívem nagyot dobban, de nem mutatom jelét izgalomnak.

-…és Ő viszont szeretett engem. Apád persze megtudta és minden dühét rajtatok vezette le. Hiába próbáltam bármit is tenni ellene, minden igyekvésem kudarcba fulladt. Ő volt a férj és a családfő, aki mindenek fölött állt. Fájóan későn sikerült csak lépnem… Édesanyád már nem élhette meg, hogy apádat elvigyék az aurorok. Én uszítottam rá Őket és már bizonyítani is tudtam bűnösségét… Te voltál a tanú… sajnos. De így a Roxfort lett az új otthonod és én a nevelőddé váltam. Megígértem Pandorának, hogy figyelni foglak és vigyázok, ha Vele történik valami. Nem éreztem tehernek… Nem éreztem nyűgnek, vagy bosszantó kötelességnek, amit akaratom ellenére rám ruháztak. Örültem, hogy ennyi kézzel fogható megmarad belőle nekem ebben a világban… Pont olyan vagy, mint Ő.

Nem bírom tovább visszafojtani feltörő érzelmeimet, és szememben könnyek gyűlnek. Elfordítom fejemet, és pislogni kezdek, próbálok tagadni. Ám minden erőlködésem hiábavaló. Meghatottan néz rám félhold alakú szemüvege mögül, és szelíden elmosolyodik.

- Mindig is a fiamnak tekintettelek, Perselus. Ha hibáztál, a magam hibájának róttam fel és minden erőmmel azon voltam, hogy kijavítsam. Így volt ez a halálfalósággal is. Életed baklövései az enyémek is voltak és minden egyes dolog, melyért tiszta szívedből küzdöttél és végül elérted, lehetett az akár egy apró semmiség is, engem büszkeséggel töltött el… Atyai büszkeséggel, Perselus…

Nem próbálom már könnyeimet takarni. Lassan peregnek le arcomon mindenféle akadály nélkül. Szemeimben gyermeki alázat és hála ül… Büszke rám. Nem gyűlöl, és nem szégyell… Elismer, tisztel és szeret… Büszke rám.

Méltóságteljesen emelkedik föl helyéről és felém közelít. Követem példáját és tettetett határozottsággal lépek elé. Irodája közepén állunk és a régi igazgatók képei némán figyelnek minket. Albus még jobban elmosolyodik és kezét lassan a vállamra helyezi. Én reménykedve fürkészem Őt… Ha most megölel, nagyon dühös leszek, hiszen gyűlölöm a drámát és a túlcsorduló érzelmeket. Ha nem ölel meg, akkor viszont holtan roskadok össze. Életemben először szeretek valakit tisztán és őszintén. Megölel… Nem vagyok dühös. Fejemet a vállára hajtom, Ő hosszú ujjaival a hátamat simogatja. Ősz haja és szakálla puha és selymes, arcomat hozzányomom, és magamba szívom régi, de mégis üde és fiatalos illatát. Érzem, hogy mosolyog és egész testéből árad az odaadó szeretet és gondoskodás. Lehunyom szemeimet, hiszen biztonságban vagyok, nem kell éberen őrködnöm és attól tartanom, hogy valaki megtámad. Most nem bánthat senki. Újra látom magam előtt édesanyámat. Élesebben, mint az elmúlt években bármikor. Ő volt a sötétség, Ő a fény. Ő volt a fekete éj, Ő a fehérlő nappal… Édesanyám most az ég, a föld pedig szerető apám… Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore.