A vámpír

Mikor leoltódtak körülötte a lámpák, vette csak észre, mennyire késõre jár. Felpillantott az órára. Fél kilenc. A munkaidõnek már rég vége. Felállt az iratai mellõl s nagyot nyújtózott. Teljesen egyedül volt már az irodában. Elrendezte zakóját s a nyakkendõjét. Ujja megakadt a nyakkendõtûjében. Elmosolyodott, s felcsendült benne az elõzõ éjszaka menyasszonyával. Akkor bezzeg hamarabb elindult a munkából hazafelé, s útközben betért egy piciny ékszerüzletbe, s megvette a gyûrût. Gyönyörûen csillogott, és már régóta hívogatta. Elképzelte barátnõje kecses ujján. Mikor felhúzta a lány kezére, még szebb volt, mint álmaiban. Kacagás s boldog mosoly kísérte. A puha karok nyaka köré tekeredtek, s a lány halkan súgta fülébe:

- Szeretlek!

Még most is beleborzongott. A férfi arcán még egy mosoly futott végig, ahogy az utána lévõ éjre gondolt. Boldog s büszke volt, hogy ilyen gyönyörû,  szeretni való menyasszonya van. Felkapta az iratait, berakta a táskájába, majd még egyszer végigtekintett az irodán, s leoltotta a villanyt. A folyosó sötétbe borult. Elindult lassan lefelé. Kint már sötét volt, biccentett egyet a portásnak, és kilépett az utcára. Még mindig sok ember rótta a várost. Az esõ is szemerkélt egy kissé. Összehúzta a zakóját s beállt a buszmegállóba. Szeretett volna minél hamarabb hazaérni kedveséhez. Kellemetlen ilyen késõn hazajárni azon a kihalt vidéken. A busz lassan begördült a megállóba. Kinyitotta az ajtajait, s az utasok leszálltak. A leszállók közt volt egy ember, aki magára vonta a figyelmét. Nem volt benne semmi különös, de úgy érezte, már látta valahol. Sietve felszállt a buszra. A másik férfi farkasszemet nézett vele, majd elfordult, s a busz elindult.

 Kint a város fényei cikáztak. Talán félórája utazhatott, mikor észrevette, hogy továbbment egy megállóval. Elnyomott magában egy szitkot, hisz már így is késõ volt, s leszállt. Egy kisebb, szûk utca vezetett a házig.

 Nem szerette ezt az utat, mert nem járt rajta senki. Akkor még nem tudta, hogy most nem lesz egyedül. Sietve elindult az utcán, de lassítania kellett, mert nem látott tovább egy-két méternél. Nem látta az árnyat sem elsuhanni a háta mögött.

 Elgondolkodva lépkedett, mígnem zajt hallott. Megfordult, ám nem látott mást, csak a sötétséget. Elõrefordult, s elõtte ott állt a másik férfi. Az a férfi, akit a buszmegállóban látott. Hátrahõkölt, de nem tudott mozdulni. Szinte vonzotta a másik férfi tekintete. Az közelebb

lépett. Barna köpenye és szinte fehér világító bõre elkábította a férfit. Hátralépett, de már késõn. Az idegen ugrott, miközben hegyes fogai kitüremkedtek a szájából. Szinte rátapadt áldozata nyakára, s tûhegyes villódzó fogait belemélyesztette az ütõerébe. A vér pulzálva tört elõ, a férfi hörgött, de nem tudott mozdulni, a vámpír szorította, s szívta-szívta az életet adó nedût. A férfi egyre gyengült, furcsán érezte magát, nem látott, nem érzett. Majd még felvillant elõtte menyasszonya arca, és élettelenül lehanyatlott a földre. A vámpír ekkor elengedte áldozatát. Elõvett egy kést s lassan megvágta a kezét. Letérdelt a férfi mellé, s vérzõ kezét a szájához tette. A férfi önkívületében inni kezdte a vámpír vérét. Egyre erõsebben érezte a késztetést a vér után, s kezdett magához térni. A vámpír ekkor elhúzta a kezét, s figyelte a fekvõ férfit. A fogai már visszahúzódtak. Amint látta, hogy a férfi kinyitja a szemét, megszólalt. Furcsa, érces hangja volt, bár nagyon halkan jutott el a fekvõ füléhez.

- Most már Te is vámpír vagy, mint én. Ellenséged a napfény, éltetõd az éj, s a vér. Erõsebb vagy, mint az emberek, ösztönök uralnak, a vér szava. Éhes vagy, s vérre vágysz, akár anyádnak is nekimész. Nem lélegzel, nincs pulzusod, evésre nincs szükséged, de ezt mind

utánoznod kell, mert leleplezõdsz. Egy éltet, a vér. Az a vörös életet adó folyadék. Ha valakit vámpírrá akarsz tenni, meg kell itatnod vele a véred. De erre még nem vagy képes. Eggyé tudsz válni a földdel, s a sötéttel, halhatatlan vagy.

Ekkor hangja elhalkult, s szemében furcsa láz csillogott. A sötét egyre jobban belepte õket. A vámpír folytatta.

- Senkinek, senkinek nem mondhatod el, hogy vámpír vagy.

Azzal megfordult, s elfedte a sötét. A férfi ott hevert az utcán. Minden olyan gyorsan történt. Érezte, hogy hívja valami. Éhes volt. Vérre vágyott. Felült, s megborzongott. Nekidõlt az egyik hideg ház falának. Nem lélegzett. Nem vert a szíve, s mégis élt. Éhes volt. Éhes. A vérre. Nem lélegzett. Vért akart. Ordított. Vergõdött. Soha nem bántott embereket. Vér. Ütötte a ház falát, érezte a fájdalmat. Nem lélegzett.

 Csak a vér. Vér. Ordított, s sírva leborult a földre. Markolta a betont. Szenvedett. Szenvedett...

Próbált uralkodni az érzésein, de nem tudott. Mi történt? Csak egy álom?  De nem, érezte megváltozott minden körülötte. Egy perc - s egy emberi élet romjai. Nem bírt magával, elindult a városba, prédára lesve. Bolyongott. Nem tudta, mit keressen, mit csináljon. Lassan kihaltak az utcák. Egyre kietlenebb helyekre jutott. Éjfél körül elérkezett a városi parkba. Elindult a magányos sétányokon. Szeme vörös volt a sok könnytõl. Ahogy botorkált, az egyik padon megpillantott valamit. Egy öregember feküdt ott. Aludt. A férfi megpróbált továbbmenni, de valami visszatartotta. A vér szava hívta. Az ösztönei szaggatták, vonzották az öreg, a vér felé. Az még mindig békésen aludt a padon, s hortyogott. Nem akart ölni. Más vérébõl önmagát táplálni, saját önzõ testét. És mégis. Vágyott rá, hogy a vér zamatát érezze a nyelvén, betöltse a lényét, s elmúljon kínzó éhsége.

 Két lénye küzdött egymással. Érezte, ahogy egyre inkább elragadják az indulatok. Vért akart. Vért. Összeomlott. Ott térdelt a kavicsos sétányon. A kövek ropogtak kezei alatt, s hangosan zihált.

 Az öregember ekkor megérezhetett valamit, mert felriadt az álmából. Megrémülve ült fel a padon, mikor megpillantotta az elõtte fetrengõ férfit. Szemei elkerekedtek, nem tudta mit csináljon. Félve odalépett a férfihoz, és megszólította:

- Jól van?

A férfi felnézett. Elcsigázott tekintetében egyre sûrûbben villantak fel az õsi ösztönök.

- Takarodjon! - mormolta, s már emelte a kezét az öreg felé.

De a másik nem hallotta, s még közelebb hajolt. Ekkor az ifjú vámpír nem bírta tovább. Megragadta az öreg nyakát, az kiáltott, utoljára. A vámpír fogai mélyen belemélyedtek a húsába, a nyakába. Már csak ösztöneinek élt. Szívta magába a meleg vért, mely kéjesen olvadt szét a szájában, s terjedt tova ereiben. Csodálatos érzés volt, akár éjszakája menyasszonyával. Új erõre kapott, érezte, ahogy gyengül az éhség nyomasztó érzése. Az öreg egyre haloványabb lett, majd holtfehér, mikor az utolsó csepp vére is távozott a testébõl. Halott volt. A vámpír ekkor elengedte. Látta magaelõtt az élettelen tetemet. Megborzadt.

 Az elsõ áldozata volt.

Mikor végre hazaérkezett, már a hajnal sávja fent ragyogott az égen. A házban, az emeleten még mindig világított egy kis lámpa. A férfi egy ideig ült a kapualjban. Mocskos volt kívül-belül. Mikor ziláltan, s fáradtan belépett a házba, az emeletrõl egy dobbanás hallatszott, majd sietõs léptek sora. A lépcsõ tetején egy nõ állt. Szép íves arca, kék szeme most fáradtan s aggódón meredt a férfira. Barna haja ziláltan hevert vállán. Kék hálóing volt az egész öltözete. Látszott, hogy egész éjszaka nem nyugodott. Nem szólt semmit, csak leviharzott a lépcsõn, s a férfi nyakába borult. A férfi csak ölelte, próbált megnyugodni, felejteni mindent, a vért, a gyilkolást, az öreg halott arcát, mindent, de egyszer csak újra érezte a vágy csiráját, s rémülten eleresztette a nõt. Menyasszonya nem szólt semmit, csak kérdõn s könyörgõn nézett rá. A férfi idegesen elkapta tekintetét. Felcsendült benne az idegen hangja "Senkinek, senkinek nem mondhatod el, hogy vámpír vagy."

- Nem tudom Neked elmondani, mi történt velem. Olyan rossz, és... Nem mondhatom. Értsd meg, kérlek. Még magam sem tudom, hogy, hogy.... Szeretlek!

 A nõbõl ekkor tört ki az elfojtott zokogás, az aggódás hangja, a szerelemé. Az ujján ott csillogott a gyûrû. Csak sírt, s gyémántként hullottak alá könnycseppjei. Nem tudta mi történt, nem tudott semmit. Csak félt s szeretett. Aznap egymás karjában aludtak. Egyikük sem ment dolgozni. Majd másnap helyreállt a rend. Ám a férfi hajnal indult, s naplemente után jött. Olykor eltûnt éjszakánként. Nem evett úgy, mint régen, s nem folyt a vére, mikor véletlenül megvágta a kezét. Egyre mogorvább lett. A nõ sokszor sírt. És még jobban sírt volna, ha tudja az igazat. De egyszer ez is bekövetkezett.

 A férfi már két embert megölt. Második áldozata egy nõ volt. Egy anya. Két fia volt. Ismerte. S nem akart többé így élni. Megpróbált nappal kimenni az utcára, a napfényre. De õrült félelem lett rajta úrrá, s visszarohant a házba. A fény égette bõrét, s nyomát otthagyta arcán. Magányos volt, és gyilkos. A bestia uralkodott rajta. A vérszívó szörnyeteg. Azokban a napokban jött rá, milyen embernek lenni. Sokszor fájdalmasan nézte a csillagokat. Mily tiszták voltak õk, s mily érintetlenek. De õ, de õ...

 Maga sem tudta, mit tegyen. Olyan borzasztó volt minden. És egyre uralkodott rajta a Vágy. A Vágy a Vér után. Már rég nem ölt. Tombolt az otthonában. Ordított, bezárta az ajtót, s eldobta a kulcsot, nehogy ártani tudjon valakinek is. Vergõdött kínjában, fetrengett, s ahogy nekivetõdött a falnak, leesett egy kép, s apró szilánkokra tört. Menyasszonya arca volt egy ügyes grafikus által megjelenítve. Csak volt. A kép fölé hajolt, s megfogta az egyik üvegdarabot. Nézegette, forgatta, majd egy hirtelen s vad mozdulattal belevágta a saját kezébe. Ordított a fájdalomtól, de vér nem tört elõ az ereibõl. Üresek voltak, s kiégettek, akár a lelke. Ráborult a képre, s magához szorította. Így ült egy ideig, kezébe állva az üvegdarabbal. Hirtelen zajra riadt fel. Kinyílt az ajtó. A férfi felpattant. Az ajtóban ott állt a menyasszonya. Farmert és egy fekete-fehér blúzt viselt. Barna haja fel volt tûzve, ám egy kósza tincs kikandikált belõle, s elõrekúszott. Lerakta táskáját és bezárta az ajtót. Ekkor vette csak észre a férfit. Szeme megdöbbenten csillogott, s mikor meglátta karjában az üveget, odarohant, s kezébe kapta a férfi kezét.

- Mit csináltál? - kérdezte aggódva. A férfi tekintete ekkor a nõ vékony nyakára csúszott. Szinte látta a vért pulzálni az ereiben. Emészthetetlen vágy tombolt benne, hogy fogait a puha húsba mélyessze, s tapadjon rá, akár csecsemõ az anyja keblére. Vágyott az érzésre, s egyszerre berobbant a szerelem hangja, mely minden érzékével küzdött a vámpír ellen. Ellökte a nõt, s tombolt, tört mindent, mindent mit ért. A falat, a lámpákat, az órát, tépte a párnákat, törte a vázát, a nõ sikított, s sírt, sírt. Leborult a földre, nem bírta nézni hogy szenved, kit õ önmagánál jobban szeret. Átvillant rajta, hogy mily rég ölelte meg a férfi, s az elmúlt napok gyötrelmei, minden keserûség s fájdalom, s a szerelem.

A férfi ködösen meghallotta a nõ síró hangjait. Leomlott az ágyra. S belekezdett.

- Vámpír vagyok. - a nõ felkapta a fejét - igen, vámpír. Két ember vérét kiszívtam. Egy öreg férfiét, s egy asszonyét. Gyilkos vagyok.

Halálos csönd telepedett a szobára. A nõ nem hitt a fülének. A férfi folytatta:

- Nem bírom. Éhes vagyok. Vér nélkül elpusztulok. Elõbb majdnem Neked rontottam, Kedvesem. A véredért. Én ezt nem bírom. Mit vétettem? Szenvedek, érted? Szenvedek! Megöl a napfény, éget, s fáj, megöl minden, mi szép és jó volt. Undorodom. És vért akarok. Egy szörny vagyok. Egy szörny...

Lehanyatlott a feje. Belsejét marta a kínzó éhség.

 A nõ felállt. Szemében vak elhatározottság izzott. Kiment a szobából. A férfi egyedül maradt. Érezte, hogy dühöng benne a bestia. Fejét a kezébe temette. Halk lépteket hallott, s felkapta fejét. Bõre fehéres volt, és száraz. Menyasszonya állt ott, majd letérdelt. A blúz már nem volt rajta, csak egy melltartó. A férfi elé hajtotta kecses nyakát, s látszottak a melltartó apró virágai, s gyönyörû idomai. A férfi fogai lassan csúsztak elõ.

- Itt vagyok. - kezdte remegõ hangon a nõ - Itt az én vérem...a Tiéd, szerelmem. Mindig szerettelek, s szeretlek most is, és túl azon is foglak, ami most vár rám... Vedd el, amit adni tudok. Ne szenvedj...nem bírom ezt... Vedd a vérem! Engem ölj, én vagyok a társad az életben úgy, mint a halálban is... A Tiéd vagyok. A vérem, a lelkem. Örökre.

 A férfi feje elborult. Látta maga elõtt Kedvesét, gyöngy nyakát. Elragadta a Vágy. De egy utolsó gondolat még átvillant agyán. Vámpír - vámpírrá teszi a nõt is. Ám elfelejtett valamit.

 Hörögve mélyedtek a fogai a nõ nyakába. Utolsó képe még a nõ félelemmel teli tekintete volt, ahogy felé fordította a fejét. És csak ivott, itta a mennyei nedût, és érezte egyre kisebb lett az éhsége. Csodás érzés volt, ahogy szájában elterjedt a vér. Szemei csillogtak, agya kitisztult. Próbálta abbahagyni a szívást, de nem bírt elszakadni a testtõl. Még vért akart. Minden akarata megfeszítésével elengedte a nõ nyakát. Talán már túl késõn. Az üvegdarabot kihúzta a kezébõl, ahonnan csorogni kezdett a frissen szívott a vér. Ám a nõ már élettelenül feküdt. Ahogy szája fölé tartotta vérzõ kezét, már nem kapott a vér után, mint õ annakidején. Feláldozta magát. Halott volt.

A vámpír üvöltött, átkozott mindent, s ráborult a holt szerelmes testére.

Vért, vért sírt.