Egy Nap-imádó vámpír története

Messzi még a szürkület,

mégis minden szürke lett, mikor

rám tört, elért a sátán,

alkuval, vámpírként várt rám.

Kínált nékem fényeket,

csodás könnyed életet, tudva

súlyaim hegyekké nőttek

régóta sajtolva könnyet.

Ára nem volt semmi más, csak

apró, könnyed árulás, mivel

megváltottam ezt a létet.

S mi elveszett, csupán egy lélek.

Elfogadtam jobb kezét, hisz

senki nem volt más egyéb, aki

nyújtotta volna a békét.

S mint mondtam, jártam már végét.

Béke lepte létemet, de

boldogságnak vége lett, habár

eddig sem járt nálam gyakran,

ritkán jött, s furcsa alakban.

De legalább vártam rá, bár

ha itt volt, sem maradt soká, ezért

sajgással lepte el lényem.

Hiánya nem hagyott élnem.

Fájdalomnak vége már, hisz

vámpírként más élet vár, soha

meghalnom nem kell, se félnem

semmit e földkerekségen.

Kivétel csak egy vagyon:

Nem érhet sugár napon, sebaj

száz lámpa tűz itt a mélyben,

föld alatt, örök sötétben. Ám

fényükkel is fénytelen lett

örök sötét életem, de hát

jobb nyugton élni a mélyben,

mint halni fent fájó fényben.

        -

Megunta a vén titán,

állni puszta vár fokán, csupán

küzdeni, végtelenségbe.

Inkább alá szállt a mélybe.

Megszokta már végzetét, sőt

örül is, hogy nála még, soha

nem csobbant könny lent a mélyben,

lelketlen végtelen létben.

Pedig titkon arra vár,

éri őt még napsugár, fájón

pusztítva el örök létét.

Testében ember szív ég még…